Nem betojni.
Nem mintha a lapzártánkig szerkesztőségünkbe érkező hírek a két koalíciós frakció helyzetelemzéséről, gondolkodásáról és általános állapotáról másra engednének következtetni - amennyiben a kormányfő támogatottsága a kedd délutáni frakcióülés után biztosítottnak látszik -, de ennél jobb ötletünk nincs. Viszont ez elég jó ötlet, ha már egyszer idáig jutottunk.
Olyan ugyanis nincs, hogy valaki "72 órás ultimátumot" ad az általános, szabad és titkos választáson megválasztott kormánynak arra, hogy cserélje le a miniszterelnököt, majd aprítsa bele saját magát is a levesbe. Legalábbis demokráciában nincs ilyen. Ha ez az "ultimátum" bejön, ezentúl bármilyen tárgykörben benyújtható lesz bármilyen ultimátum bármilyen kormánynak, legelőször is a (hipotetikus) következő koalíciós kormánynak a következő (hipotetikus) koalíciós kormányfő lemondását követelő (például X. Y. monnyon le, mert nagy a feje, vagy korpás a haja, és ezt a magyar ember nem tűri, ez világosan megmutatkozott az önkormányzati választáson stb.), aztán az új választások kiírásáról szóló ultimátum, és egy idő után egy egyszerű módosító indítványról is nem a parlamentben, hanem előtte, és nem a képviselők, hanem az arra járók fognak szavazni.
Ez az ultimátum egyébként pont olyan akar lenni, mint minden ultimátum, amit az erősebb fél ad át a gyengébbnek. A gyengébbet teszi felelőssé a történtekért, a megadás esetére szabad elvonulást, valamint a "normális viszonyok" helyreállítását ígéri. Ezekből egyik sem szokott valóra válni.
És kétség sem fér hozzá, hogy Orbán nagyon erős, megerősítették az önkormányzati választási eredmények; s általában is, ő világéletében az ilyen szituációkban érezte magát elemében. Nincs, aki megállítaná. Pártjában a vasárnapi siker óta megszilárdultak a pozíciói. Külföldről is inkább támogatást kapott, mint intő szót - s bár az Európai Néppárt Gyurcsánynak címzett felszólítását (monnyon le!) rögtön ki is egyenlítették az erurópai szocialisták, abban céltalan reménykedni, hogy az unió Orbánt bármilyen hivatalos formában jelenlegi politikájának megváltoztatására tudná bírni.
De valóban ő lenne az erősebb?
Igaz, hogy a koalíciós pártokat elpáholták a hétvégén. De ez - hogy egy súlyos megszorításokat tervező, végrehajtó kormány elveszít egy ciklus közbeni helyhatósági választást - a demokráciákban úgyszólván hétköznapi jelenség, s a kormányzati felhatalmazást önmagában nem érintheti. Ne tévesszen meg senkit, hogy a koalíciós pártok a kampány utolsó hetében pont Orbán akciózásával kampányoltak, s ezzel akarva-akaratlanul igazolták Orbán állítását arról, hogy itt nem pusztán az önkormányzatokról van szó. Nemigen volt mi mást tenniük. Hiszen már a választás előtt biztosra lehetett venni, hogy Orbán az eredményeket a kormány elmozdítása érdekében folytatott propagandahadjárat szempontjából tekinti a legfontosabbnak - és minél gyengébbek lesznek ezek az eredmények, vélték a koalíciós pártok, azaz minél kisebb a vereségük, annál kevesebb muníció áll majd Orbán rendelkezésére a kormány megdöntéséhez. Ha Orbán a kormány ellen mozgósít, akkor nekik a kormányt kell védeniük. Ez a stratégia részben be is jött: vélhetően Budapesten ez segítette ki, ha csak hajszállal is, a koalíciót, ám a vidéki nagyvárosok többségében, s főként a falvakban már kevés volt ahhoz, hogy a tavasszal még rájuk szavazó tömegeket újból voksolásra bírja.
Továbbá.
Valóban, a Fidesz nagy győzelmet aratott. Ám nem árt a számok mögé nézni (amint azt jelen lapszámunk beltestében részletesen meg is tesszük). Mekkora is az akkora?
A megyei és fővárosi pártlistákra leadott szavazatokból világosan kiderül, hogy a Fidesz a falvakban és a 10 ezresnél kisebb városokban szerzett nagy fölényt. A kistelepüléseken a Fidesz-KDNP és alkalmi szövetségesei országosan 370 ezerrel kaptak több voksot, mint a koalíció és alkalmi szövetségesei. A tízezernél nagyobb lélekszámú városokban a differencia ennél jóval kisebb, csupán 68 ezer szavazat a Fidesz javára. Még egyszer: nem megyénként, hanem országosan. A tízezer főnél nagyobb lélekszámú településeken az egyéni körzetekben a fideszes jelölteket összességében 90 ezerrel több polgár támogatta, mint a kormánypártiakat (1015 ezer - 925 ezer a Fidesznek).
A fenti számsorok nem azt igazolják, hogy a Fidesz ne aratott volna egyértelmű győzelmet, hanem azt, hogy a két oldal támogatottsága között nem szakadéknyi a különbség. Vegyük mindehhez hozzá azt is, hogy bár az 53 százalékos részvételi arány remeknek mondható egy önkormányzati választáson, az utóbbi két parlamenti szavazás részvételi adataitól messze elmarad - hiszen majdnem kétmillió olyan polgár nem élt most a jogával, aki, ha a kormányalakítás a tét, rendszerint kinyilvánítja akaratát. Az eredmények alapján tehát semmiképpen sem állítható az, hogy itt valamiféle földindulásszerű népakarat-nyilvánítás történt volna. A kormánykoalíció komoly, de nem végzetes csapást kapott. Pozíciókat vesztett, ami egyénileg nyilván sokakat érint, de a választók számszakilag is minden kétséget kizáróan kimutatható tömeges elfordulásáról szó nincs. (Avval együtt is igaz ez, hogy e megállapítás mindenekelőtt az MSZP-re vonatkozik, az ország számos pontján eleve jóval bizonytalanabb lábakon álló szabaddemokratákra már kevésbé.)
Orbán Viktor tehát nemcsak alkotmányos értelemben követel lehetetlent, de azt sem állíthatja, hogy politikai ellenfeleit leradírozta volna a térképről a felháborodás; azt pedig végképp nem, hogy a választók a múlt hétvégén az ő jövendő kormányának a programjára szavaztak volna.
Mindennek dacára bizonyára sokan fognak kimenni az utcára pénteken. Hatvanezren. Százezren. Kétszázezren. Lehet, hogy sokan sokáig kint is maradnak. Lehet, hogy vidéken is még sokáig hangosak lesznek az utcák. Nem lesz egy leányálom - ilyen körülmények között kell majd az Országgyűlésnek megkezdenie a jövő évi költségvetés vitáját, meg a kormányapparátus tagjainak munkavégzésre irányuló tevékenységet folytatni. Ilyen körülmények közt kell fenntartani a forint stabilitását. Nekiállni mindazon feladatok megoldásának, amelyekről éppenséggel a kormányfő őszödi beszéde szólt. (Azt az eshetőséget pedig elképzelni sem tudjuk, hogy az immár Orbán Viktor felügyelete alatt álló tömeg konkrét erőszakhoz folyamodjon; hogy a kormány vagy az Országgyűlés tagjait fizikai kényszerrel akadályozzák meg feladataik ellátásában. Miként azt sem tudjuk elképzelni, hogy az alkotmányos rend védelmére fölesküdött fegyveres testületek bármelyik része akár passzívan, akár aktívan részt vegyen a törvényes kormány elűzésében.)
De ezt a nyomást ki kell bírnia a parlamenti többségnek. Ennyivel tartoznak - maguknak, a választóiknak és az országnak is. Most már ugyanis ez a tét. Hogy megússza-e Magyarország az összeomlást - aminek társadalmi következményei felmérhetetlenek lennének, s ami után még hosszú ideig lehetetlen volna újból összerakni a demokratikus rendet.
