Csak a lap fiatal olvasói miatt kell elmondanom, hogy a cím Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-ben, még Csehszlovákiában forgatott abszurd groteszkjét idézi. A történet egy kisvárosi tűzoltóegylet báljáról szól, ahol minden balul üt ki. Pedig a bálbizottság mindenről, zenéről, táncról, ételekről és sok italról, sőt még szépségkirálynő-választásról, tomboláról és ajándékokról is gondoskodott. De minden káoszba fullad, még az est ünnepeltjéről is megfeledkeznek. Közben kigyullad egy ház. Amikor pedig tombolával próbálják megsegíteni a leégett ház lakóit, kiderül, hogy eltűntek a nyereménytárgyak. Az atyáskodó rendezők meg persze mindenért a korábban agyba-főbe gyámolított bálozókat okolják, hiszen az egyén hibázhat, de a "bálrendezők" soha.
*
Ez a film jut eszembe, amikor az árvízi híradásokból egyszer csak előbukkan az elfelejtett Magyarország. Rettenetes vityillókban lakó szerencsétlenek, többnyire romák jelennek meg, akik kétségbeesetten próbálják menteni szegényes otthonukat. Például a Népszabadság május 18-i tudósításában előtűnik Bajnai Gordon, amint a Borsod megyei Boldva cigánytelepét szemrevételezi, amit - mint évek óta rendesen - most is elöntött az ár. Az egykori miniszterelnök képe mellett a lap "a leginkább veszélyeztetett területekről" térképet is közöl, amin történetesen Északkelet-Magyarország leghátrányosabb helyzetű vidékei láthatók, közepén a külön kormányprogrammal is "megsegített" Csereháttal. E programnak az volt a legjelentősebb eredménye, hogy a főutcán virágládákat helyeztek el, és a gettótelepülések névtáblája mellé kiírták, hogy "Európai falu - Leader közösség". Nyilván már csak ez hiányzott.
Nem elsősorban a természettel van itt a baj! Áradások mindig is voltak, és ma már azt is tudjuk, hogy egyre nagyobbak és gyakoribbak lesznek. De ezeket a szerencsétleneket szándékosan szorították ki az áradással egyre inkább sújtott területekre. Az pedig, hogy az utóbbi években a többmilliárdos állami ráfordítással felépült "szocpolos házak" jelentős része nemcsak hogy olyan településeken épült, ahol közel-távol nincs munka, hanem még e települések árvízzel, belvízzel veszélyeztetett részén is, az a kirekesztés, a felelőtlenség és a közpénzek elherdálásának a legsúlyosabb esetei közé tartozik.
Nyilvánvaló, hogy egy rendszer abszurd és embertelen, ugyanakkor drága és pazarló működéséről van itt szó. Árvizek persze nem csak szerencsétlen páriákat sújtanak. Amikor már magasabb az ár, a híradások többnyire a konszolidáltabb településrészek jobb házaiban lakókról szólnak; akár luxusépületekben lakókról is, akik gyakran államilag támogatott hitel felhasználásával építették házukat, s tudták, hogy árvízveszélyes területre, de most hangosan követelik, hogy építsen nekik gátat az állam.
Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy az utóbbi évek áradásai éppen azokat az országrészeket sújtották, ahol már gyakorlatilag semmi sem működik. Valamikor az 1970-es években bekörzetesítették a téeszt, a tanácsot és az iskolát, bezárt a kocsma és a bolt, meghalt az utolsó pap. 2005 táján meg újra mindenféle "önkéntes társulásokba" kényszerítették e falvak még megmaradt intézményeit. Kivonult az állam - és bevonult a Gárda. Talán az sem teljesen véletlen, hogy az országnak ezen az északkeleti peremén érte el a legjobb eredményt a Jobbik, hiszen aki itt még egyáltalán elmegy szavazni, az már mindegyik korábbi parlamenti pártban elvesztette a bizalmát.
Véget kellene tehát vetni annak a gyakorlatnak, hogy a különböző "bálbizottságok" által a rászorulók megsegítésére rendezett "tombolákon" - pályázatokon - rendre idő előtt eltűnnek a nyereménytárgyak. Körültekintő állami rendelkezésekre lenne szükség! Például arra, hogy egy új ház építésének engedélyezéséhez - bárkinek is épüljön az a ház - a vízügyi hatóság hozzájárulását is be kelljen szerezni. Arra, hogy ne kaphasson semmilyen állami támogatást az olyan önkormányzat, amelyik - akár a rendezési tervek módosításával is - nem hajlandó a vízügy által is megfelelőnek ítélt területen jelölni ki új építési telkeket (mert csak így érhető el, hogy a lakosság és az önkormányzat érdekeltté váljon abban, hogy a helyhatóságok emberi lakhatásra alkalmas építési telkeket jelöljenek ki). Az ár- és belvízveszélyes területeken korábban felépült házak helyzetének rendezése viszont olyan feladat, ami csak fokozatosan és csak nagy szakértelemmel oldható meg. Tanulni kellene abból, hogy a jelenlegi városi és falusi etnikai gettók jelentős része éppen az árterekben épült cigánytelepek átgondolatlan, kampányszerű felszámolásakor jött létre.
*
Miért pont az árvízvédelem működne ott, ahol már semmi sem működik? Miért gondoljuk, hogy az árvíznek, belvíznek kitett területeken milliárdokért felépített "szocpolos házaknak" bármi közük is van a modern szociálpolitikához? Miért hisszük, hogy az ennél is sokkal költségesebb "Út a munkához" program keretében folyó ötletszerű árokkapirgálással - aminek körülbelül annyi köze van a hatékony árvízvédelemhez, mint az önkormányzatok által szervezett látszat-közmunkaprogramoknak a tartósan munkanélkülieknek "a munka világába" való visszavezetéséhez - hatékonyan lehet védekezni az egyre pusztítóbb árvizek ellen?
Általában: érdemes lenne jól megfontolni, hogy mire költi az állam a lakhatással kapcsolatos szubvenciókat, hiszen Magyarországon ez a szociális problémák kezelésének egyik legfontosabb még megmaradt eszköze. És a közmunkákra költött milliókkal is okosabban kellene bánni, hiszen normális esetben ez a tartós munkanélküliség elleni küzdelem egyik leghatékonyabb fegyvere.
A legfontosabb tanulság azonban mégiscsak az, hogy ha az állam lemond népességének egyik vagy másik részéről, az nemcsak a magára hagyott népességcsoportnak rossz, hanem előbb-utóbb aláássa az egész ország normális működésének és demokratikus berendezkedésének az alapjait is.
A szerző szociológus.
