Hogy egy baloldali párt bírálja a konzervativizmust, természetes dolog. (Bár megjegyzendő: túlhaladott korszakok eszméi nemcsak a Horthy-nosztalgiázó jobboldalra, de a relatív kádári jólét "vívmányainak" újbóli ígéretével háromszor is választást nyerő posztkádári baloldalra is jellemzőek.) Viszont az komoly baj, hogy az MSZP a szimbolikus politizálást is elutasítja, illetve jelképfronton defenzívába szorul. Miért?
Ennek megértéséhez szükség van némi eszmetörténeti kitérőre. A jobboldal őse a polgári forradalmak eredményeit tagadó, azokat visszacsinálni akaró, a Trón és az Oltár szövetségében hívő kiváltságőrző konzervativizmus volt. A baloldalé pedig az osztályharcra és osztálygyűlöletre felhívó, gépromboló-lázadó, társadalmi egyenlőségről ábrándozó munkásmozgalom. Abban hasonlítottak, hogy - természetesen különböző platformról - mindketten tagadták a liberális polgári demokráciát és a szabadpiaci kapitalizmust. Az egyik a régi világot kívánta restaurálni, a másik pedig újat - szocializmust - akart teremteni.
Idővel e két pólus irányzatokra, szárnyakra, áramlatokra töredezett. Egyik oldal széle sem engedett a reakciós és/vagy totalitárius vízióiból. A dogmatikus jobboldal a nemzeti-vallási sovinizmus jegyében "hazafias" területszerző világháborúkat indított, szélsőjobbra tolódott (vagy engedményeket tett a modern szélsőjobbnak). Ami kegyetlen, tébolyult faji diszkriminációhoz, majd népirtáshoz vezetett. A szélsőséges baloldal pedig - társadalmi utópiájának bűvöletében - orwelli rendőrállam-birodalmat hozott létre Eurázsia, valamint Közép- és Délkelet-Európa nagyobbik részén, a fejlődő világ balsorsú szegleteiről nem is beszélve. (Illetve effélét akart létrehozni világszerte. Hol önerőből, hol szovjet tankok igénybevételével.) A fiktív egyenlőséget terror, éhínség, hiánygazdaság, majd végzetes lemaradás és eladósodás révén biztosította.
*
Abban is egyek voltak, hogy mindkettő elbukott. A jobb- és baloldali gondolatkör mérsékelt szárnya azonban lassan elfogadta a demokráciát és a piaci magántulajdont. Osztálypártjaikból váltógazdálkodási tömegpártok lettek. A modernizálódó konzervativizmus és a szociáldemokrácia lemondott az abszolút monarchia helyreállításáról, illetve az önkényuralmi szocializmus bevezetéséről, és integrálódott a polgári forradalmak által létrehozott alkotmányos rezsimekbe. Ezután pedig a demokratikus szocdem, kereszténydemokrata, illetve keresztényszocialista pártok - a modern liberalizmus akaratlan fegyvertársaként - tömegdemokráciává szélesítették a cenzusos, "óliberális" elitdemokráciát, annak minden előnyével és mellékhatásával.
Van azonban egy faktor, amelyben jobb- és baloldal - legyen bár autokratikus, totalitárius vagy demokratikus - markánsan különbözik. A reakciós/konzervatív eszmekör alapjában spirituális, a szocdem/kommunista ideológiák viszont materiális pilléreken nyugszanak. A jobbos azonosságtudat fő elemei irracionális, az életen és az anyagi valóságon túli mentális kötelékek - nemzet és haza, Isten és vallás. A baloldal viszont nem a túlvilági üdvösségre, a nemzeti misztikára esküszik, hanem a földi mennyországra - vagy legalább a szolid evilági jólétre. (Léteznek persze ateista jobbosok és hívő-nacionalista balosok, de az átlagra azért Európán belül igazak a fentiek.) Ezért van az, hogy a jobboldalnak mindig előnye lesz a ballal szemben. Isten (és az egyház) "választási ígéreteit", a mennyei boldogságot legfeljebb halálunk után kérhetjük számon. De a nemzeti identitásból kinövő nacionalizmus sem megfogható, megszámolható, megehető valami. A jobboldal, ha rosszul politizál, mondjuk vezető figurái ostoba beszólásai miatt leforgathatná az "egy nap, amely megrengette a forintot" című horrorfilmet, vagy "neokon fordulattal" megszorításokat kényszerül bevezetni, akkor még ott vannak a ráción túli spirituális faktorok, melyekkel magához láncolhatja követőit. A Horthy-rendszer ellen, amelynek hajtóanyaga az etnikai alapú nacionalizmus és az irredentizmus volt, még uralma legutolsó, egyre antidemokratikusabb fázisában sem lázadt fel a nép (pedig nyomor akkor is mindvégig volt, megszálló csapaterő viszont csak az utolsó évben), a jobb életet, több pénzt ígérő (és azt persze betartani nem tudó) Rákosi-rendszer ellen azonban nagyon is. A demokratikus jobboldal nem akar már komolyan bevezetni hagyományelvű autokráciát vagy teokráciát. De a tradicionalista-vallási munícióval az övéik hatásosan mozgathatók. Ennek természetesen megvannak az ismert rizikófaktorai. A Bibliát betűhíven értelmező bigottakhoz hasonlóan a jobboldali pártoknak is akadnak fanatikusai, akik a jelképes beszédet nem tudják helyén kezelni, és meg is akarják az abban foglaltakat valósítani. E szimbolikus diskurzusnak az ellenoldal is igyekszik kidomborítani a fenyegető, baljós értelmezését. Arról nem is beszélve, hogy a "puha fundamentalista" szöveg pszichésen arra is visszahathat, aki mondja. De mégis: ennek haszonelvű előnyei felülmúlják a hátulütőit. A legtöbb mezei jobbosnak a vallási-nemzeti szimbolika olyan, mint a horoszkóp vagy a szerencsetalizmán, a kabalafigura. Vakon nem hisz benne, de önbizalmat ad, hogy van. A magyar baloldalnak ilyen pozitív jelképhálója nincs.
'56 sokkja és traumája után a diktatórikus kádári, majd a demokratikus posztkádári baloldal annak a frusztrált tudatában élt, hogy a hatalmat csak akkor tudja megtartani, ha osztogatással, szociális engedményekkel garantálja a földi jólétet a plebsznek. Hitelből, eladósodásból is, ha kell. (Ez alól csak a Horn-kabinet kivétel, amikor a koalícióval kétharmadot szerzett baloldalnak volt önbizalma a négy-öt pártra szakadozó jobboldallal szemben.) Viszont ez 1989 őszén ugyanoda vezetett, ahová 1956 őszén (és kicsiben 2006 őszén) is. A baloldal kiüresedéséhez, hitelvesztéséhez. A "számszerű" társadalmi-gazdasági populizmus nagy hátránya a nemzeti-vallási populizmus ellenében, hogy még itt, e világon számon kérhető. Érdemes valami demokráciaképes balos ellenszimbolikát találni, ami nem kerül többe a jobboldali ősverziónál. Különben hosszú távon veszítenek. A spiritualizmus végtelen, a materializmus tartalékai azonban végesek.
*
A jobboldal szimbolikus nemzeti-vallási populizmusára nem a baloldal gazdaság- és társadalompolitikai demagógiája a hiteles reagálás. Hanem az egyházi-nacionalista jelképrendszer alternatívájaként valamiféle újszerű, laikus-szkeptikus baloldali identitás. Olyan, amely az életen (és az ésszerűségen) túli üdvösség antitézisét nem a fedezet nélküli osztogatásban és túlfogyasztásban, hanem - az államtól való függés helyett - önépítő és önfejlesztő módon, az egyének szabad, önkéntes társulásaként létrejövő közösségben találja meg.
