Publicisztika

A júniusi 13-i európai parlamenti választáson vesztes MSZP pártelnökcserére készül (lásd e számunk Nagyítás rovatát), az MDF antiibista parlamenti képviselõi Lakitelek-munkacsoportot alakítottak, míg az SZDSZ-ben az EP-mandátumot nyert Szent-Iványi István megüresedõ listás országgyûlési helyére bejelentkezett Kuncze Gábor belsõ ellenzéke. A voksolás tehát komoly felfordulást gerjesztett a pártoknál. Csak a Fidesz kivétel, nem is pusztán a fölényes gyõzelem miatt, hanem azért, mert a szervezeti átalakítással végrehajtott belsõ hatalmi koncentráció eleve kizárja az érdemi belmozgást. Aminek persze most értelme sem volna: sõt eláruljuk, hogy a Fidesz belpolitikai (s ily módon Orbán Viktor párton belüli) helyzete - egyelõre - javulásra ítéltetett.

A múlt héten két és fél év kenkõdés után elfogadta az unió alkotmányát a brüsszeli csúcs. A dokumentum jelentõségét e pillanatban nem könnyû felmérni: egyrészt azért, mert az unió döntéshozatali mechanizmusának változásai csak évek múlva lépnek életbe, másrészt mert óhatatlanul is a pillanat befolyása alatt állunk. Még túl sokat tudunk azokról a kicsinyesnek látszó alkudozásokról és grandiózus zsarolásokról, seftelésekrõl és sugdolózásokról, amelyek az alkotmányozást az utolsó pillanatig kísérték, s hajlunk arra, hogy ezt összekeverjük a lényeggel.

Európa lakóinak többsége feltehetõen örömmel veszi tudomásul, hogy a kontinensnek rövidesen alkotmánya lesz, amely a közös politikai életet szabályozza, és talán az európai szövetségi államhoz is elvezet. Jóval kevesebben vannak azonban, akik minden örömük mellett azt is megkérdezik: vajon ilyen alkotmányt akarunk-e?

A magunk mögött hagyott választásról sok minden tudható, de számos olyan kérdés van, amirõl csak feltevéseink lehetnek.

Rövid, pár sornyi szöveg, többnyire idézet, amely a fõszöveg elõtt, attól tipográfiailag elkülönítve áll. A kérdés az, hogy minek.

Az európai föderalista az európai alkotmány tervezetét megfelelõnek tartja arra, hogy betöltse szerepét: létrehozza az alakulóban lévõ európai politikai közösség jogállami, demokratikus intézményrendszerét, és megteremtse a közös ügyek intézésének módjait és biztosítékait. A tervezet ellenzõinek egyik markáns csoportja azt állítja, hogy a dokumentum csak nevében alkotmány: az unió tagállamai valójában csak egy újabb nemzetközi szerzõdést készülnek elfogadni. Mások legitimációs problémákat vetnek fel, mivel úgy érzik, hogy a szöveget nem elõzte meg széles körû, mindenkit érintõ európai vita, vagy a szöveg tartalmát és stílusát érzik súlytalannak: hiányzik belõle, állítják, a szükséges emelkedettség. Ezek az érvek azonban cáfolhatók.

Eredetileg úgy gondoltam, szimpla olvasói levéllel intézem el a Narancs múlt heti számának publicisztikáját (Benczes István - Szentessy Kisztián: Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), melyben megemlítettem volna azt is, hogy a pacta sum servanda kifejezés értelmetlen, olyasfélét jelentene latinul, hogy "én betartandó szerzõdések vagyok" (és néha rablórömit játszom magammal).

Polt Péter legfõbb ügyész egyenlege a Narancsban eddig nullszaldós volt: például az olajügyi hisztéria idején nemcsak korrektül viselkedett (ez a minimum), hanem határozottan is; az elõzõ kormány "megfigyelési ügynek" elkeresztelt rágalomhadjáratát hivatalos jelentésben minõsítette alaptalannak. (Jogállamban egy ilyen legfõbb ügyészi állásfoglalás után a rágalmazó bocsánatot kér, veszi a kalapját és hosszabb pihenõre vonul vissza. Már ha úriember az illetõ. Igaz, úriember defaultban nem rágalmaz.) A másik serpenyõbe került mondjuk a Fidesz közeli cégbirodalom furcsa elemekkel teli kezelése (például tanúként sem hallgatták ki azt az ügyvédet, aki elõtt egyazon munkanap leforgása alatt három különbözõ ember jelent meg ugyanazzal a Joszip Tot nevére kiállított útlevéllel), vagy az a feltûnõ visszafogottság, ahogyan a közvádlók a végül jogerõs elmarasztaló bírói ítélettel végzõdött Várhegyi Attila elleni perben viselkedtek.

Az összkiadásról, mivelhogy nincs, ne essék szó. Vagy fordítva? Beszéljünk, éppen hogy mivel nincs, az összkiadásról.

A kormány két héttel ezelõtt bejelentette: Magyarország 2010-ben csatlakozik az euróövezethez, s a céldátum mellé letette középtávú gazdaságpolitikai programját is, amelyben kijelöli a gazdaság pályáját az eurócsatlakozásig. E terv, úgy tûnik, minden politikai szereplõ ízlésének megfelel, ám nem biztos, hogy a szakmai követelmények szûrõjén is átmenne. A program által megjelenített politikai konszenzus a hedonista szentháromság jegyében született: egyszerre kell adót csökkenteni, állami kiadásokat növelni és az államháztartást konszolidálni. Ez pedig közgazdasági nonszensz. Tévút, ami válságba visz.

A kormányfõ és a fõpolgármester múlt csütörtökön ünnepélyes keretek között megígért négy új metróállomást: a Keleti pályaudvartól egész a Bosnyák térig (és vissza). Megtudtuk azt is: a fõváros minden harminc filléréhez hetvenet rak hozzá a kormány.

Az államháztartás hiányára hivatkozó kormányzati megszorító intézkedések során a magyar egészségügytől is jelentős forrásokat vontak el. Igaz, Kökény Mihály egészségügyi miniszter kijelentette: a tárca képes kigazdálkodni a veszteséget.

A modernizáció alapvetõ érdeke Magyarországnak. A modernizáció letéteményese Magyarországon: az establishment. Az az eredetileg jórészt népi, részlegesen kispolgári származású gazdasági, politikai és szellemi elit, amely az elmúlt fél évszázadban az egykori, nagyrészt nemesi, részben nagypolgári elit helyére lépett. A rendszerváltás elõkészítése és kibontakozó folyamata során ez az elit két táborra szakadt ugyan - nagyobbik része a reformszocialista, kisebbik része a liberális vonulathoz csatlakozott -, de mindkét csoport alapvetõ célkitûzése az ország európai szintû modernizációja volt és maradt. Mi lehet az oka, hogy ez az alapjában véve európai színvonalú és kultúrájú elit oly nehezen és oly kevés sikerrel tud csak küzdeni a provinciális és primitív desperádó-csapattal szemben? Nos, az establishmentet ebben a küzdelemben számos magával hurcolt kolonc akadályozza. Vegyük számba a legfõbbeket.

A fiatal - az alábbiakban még közelebbrõl jellemzendõ - desperádók nem is olyan régen letûnt és persze a lehetõleg mihamarabbi visszatérésre készülõ kormánya nem az elsõ desperádó-kormányzat volt Magyarország elmúlt száz évének történelmében. Az elsõ az asszimiláns desperádók rövid életû kormányzása volt 1918-1919-ben, a második a népi desperádók huzamosan és katasztrofálisan eltartó kormányzása 1945/1948 után, s a harmadik a fiatal desperádók kormányzása 1998-2002 között. Utóbbiaknak egy esetleg - amint erre csakugyan volt is esély - elhúzódó kormányzása úgyszintén súlyos következményekkel járhatott volna.