Dunába rondít a sirály
a fecskék a tornácra fosnak
dzsiggel egy hettita király
képe alatt Kossuth Lajosnak
...
a hettita a hettita
különös nép a hettita
azt hiszi minden hettita
mindenkirõl hogy hettita
(Weöres)
1. Az egykori nómenklatúra. Habár még nem végezték el azt az alapvetõ szociológiai vizsgálatot (legalábbis valamilyen megalapozott és meggyõzõ eredménnyel), amely megmutatná, hogy az egykori nómenklatúra hány százaléka váltotta át egykori politikai tõkéjét gazdasági tõkére (s a mai vállal-kozói réteg hány százaléka jött viszont egészen más körökbõl), az bizonyos, hogy a szóban forgó csoport jelen van a gazdasági, politikai és szellemi élet különbözõ területein, s kapcsolati tõkéje révén befolyást tud gyakorolni az elitre. Különösen a rendszerváltó reformszocialista egykori kormányzat, de részben a rendszerváltoztató liberális egykori ellenzék érdemdús veteránjai is elvárják jutalmukat a maguk és családjuk, továbbá barátaik és üzletfeleik számára, s így - azon kívül, hogy pozíciókba kerülve csak akadályozzák a hatékony munkát - már puszta létükkel is a korrupció és a nepotizmus gyanúját keltik föl.
A desperádó-bandaharcosok azután (a párizsi canaille nyomdokait követve) a gyanúsakat már eleve bûnösöknek tekintik, és bizonyítéknak ehhez - mint annak idején is - elegendõ pusztán az õ plebejus érzületük. Kétségtelen: a plebs mindig hajlamos volt arra, hogy mindenkit gyanúsnak és bûnösnek tekintsen, akinek nála kicsit több pénze van, bármilyen forrásból - tisztességesbõl vagy tisztességtelenbõl - eredjen is az. És hogy hol áll a plebs, hol áll a canaille, azt bárkinek megmutathatják a választási kampányok idején megrongált és összefirkált plakátok - mármint az ellenfél plakátjai, természetesen. "Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?!" - fraternizálnak a "bankárkormányt" szidalmazó keresztény-nemzeti desperádók az anarchista-kommunista drámaíróval.
2. Az egyenlõsítõ kriptokommunisták. Sokkal nagyobb csoport, mint elsõre gondolnánk. Nemcsak azok a reformszocialista személyiségek tartoznak ugyanis ide, akik az egykori egyenlõsítõ célokat ma is érvényben lévõnek tekintik, s fölháborodottan tiltakoznak az élet minden területén természetszerûleg végbemenõ kapitalizálódási folyamatok ellen, hanem azok a szélesebb rétegek is, amelyeknek érzületét õszintén és naivan kifeje-zik. A magyar társadalom jelentõs része a rendszerváltás során kinyil-vánította ugyan, hogy elege van a gazdasági csõdhöz vezetõ szocializmusból, és igenis gazdaságilag hatékony kapitalizmust akar, most azonban, szembesülve a kapitalista szabad verseny és a struggle for life némely kényelmetlen vagy épp kellemetlen következményével, visszavágyik a szocialista (persze hitelekbõl és államadósságból finanszírozott) egyiptomi húsosfazekakhoz. Ennek következtében széles tér nyílik persze a népboldogító demagógiának. A fiatal desperádók úgynevezett nemzeti petíciója - mint állítják, s elvileg nincs is benne semmi lehetetlen - számos baloldali tetszését is elnyerte: hát hiszen ki a csuda ne értene egyet azzal, hogy legyenek magasabbak a juttatások, és legyenek alacso-nyabbak a terhek?! Még talán csak ama klasszikus követelést kellene beleírni, hogy azonnali hatállyal tiltsák be a földrengéseket - és ez sajnos nem vicc, ugyanis nemcsak a geológiai, de a gazdasági folyamatoknak is megvannak a maguk természettörvényei.
Az egyenlõsítõ idiotizmus és a képmutató demagógia bizarr szövetségeként minden bizonnyal kétoldali populista többségi támogatásra számíthat egy olyan népszavazási kezdeményezés, amely meg kívánja akadályozni az establishment - olyan, amilyen, de legalább létezõ - tervét az évtizedek óta a totális csõd állapotában leledzõ egészségügy reformjára. (Holott az egyenlõség e téren ma is csak formális: akinek pénze van, éppúgy jobb orvosi ellátást vásárol magának, ahogyan jobb lakást vagy ruhát; csak ezt ma illegálisan teszi az ún. paraszolvencia korrupt rendszerében.) Hasonló helyzet kialakulhat persze az oktatásügy és egyáltalán minden nagy ellátórendszer reformjánál is, mert ahogyan a mûvelt francia mondja: Les extrémités se touchent. Azzal a különbséggel, hogy a szindikalista kriptokommunisták (akiknek felelõtlen követelõzései komoly szerepet játszottak az elõzõ "szoclib" kormány bukásában) õszintén és naivan gondolják az ostobaságaikat, a desperádók viszont tudatosan és számítóan csatlakoznak hozzájuk.
Ám ennek a kriptokommunista nosztalgiának és populista demagógiának a hatása alól maga az establishment sem tudja teljesen kivonni magát. Az elsõ "100 napos" programja nyilván szükségszerû volt a közvetlen választási ígéretek tisztességes teljesítésére, a másodiknál azonban már elõrevetítette árnyékát, hogy a 100 napok általában Waterloonál végzõdnek. Az establishment-kormányzat ma is menetrendszerûen remegni kezd, ha a "csomag" szót kiejtik elõtte (márpedig a desperádó-propaganda menetrendszerûen rémisztgeti vele a közvéleményt), s ezért idõrõl idõre ma is szükségét érzi, hogy - mintegy elõre kifogva a szelet a népi kezdeményezések és az ellenzéki követelõzések vitorlájából - némi osztogatásba fogjon. Pedig hogy ezzel nem érhet el tartós tömegsikert, azt az egészségügyben és az oktatásügyben végrehajtott béremelések utáni újabb elégedetlenkedések megmutatták. Az ellenzéknek meg végképp nem tud úgysem a kedvére tenni, ha a feje tetejére áll is: mert ha megtakarításokat tervez, azzal vádolják, hogy népnyúzó, ha meg szociális érzékenységet mutat, azzal, hogy csõdbe viszi az államot.
3. A közvetlen-népi demokraták. Az egykori marxista-leninista bírálatok a polgári (képviseleti) demokrácia formális jellegérõl nem tûntek el nyomtalanul, sõt makacsul tovább élnek: kimeríthetetlen forrást találnak ugyanis abban az általános kelet-európai történelmi tapasztalatban, hogy az állam képviselõi csakis a néptõl idegen (vagy legalábbis idegenszerû) zsebrákok lehetnek. Ezért a rendszerváltás alkotmányozási folyamatában már eleve oly módon vonták meg az államhatalmi ágak kompetenciáit, hogy aránytalanul nagy hatalmat biztosítottak a törvényhozó hatalomnak (a parlamentnek), miáltal a végrehajtó hatalom (az államapparátus) kezét nagymértékben megkötötték. (Számosan elvileg helytelennek tekintenék még az államfõnek a törvényhozástól független választását is, jóllehet mindenki tudja, hogy egyrészt a mai szabályozás alapja annak idején egy merõben esetleges személyes szempont volt, s azt is, hogy Amerikában igazán demokrácia van, noha a közvetlenül választott államfõ ott egyben kormányfõ is.) A nép vezetõi (vö. gr. démosz = nép, agógosz = vezetõ) azonban nem érik be annyival, hogy maximálisan (vissza)élnek az Országgyûlésben minõsített többséget igénylõ reformtervek szabotálásával (merthogy minél rosszabb, annál jobb): szerintük a kormánynak folyamatosan az utcai tüntetések és aláírásgyûjtések meg a közvélemény-kutatások és idõközi szavazások füttyszavára kellene táncolni, és lehetõleg persze visszatáncolni.
A közvetlen demokrácia eszméjének egy szélesebben és meszszebb ható következménye, hogy a demokratikusan megválasztott államot a civil szervezetek folyamatos kontrollja és nyomása alá kívánják helyezni. A civil szervezetek minden modern demokratikus társadalomban fontos szerepet játszanak, s bizony - valóban - még az államapparátus és a bürokrácia kontrolljában is; ámde csak akkor, ha reális társadalmi célokat tûznek maguk elé, s nem engednek a kísértésnek, hogy politikailag manipulálják õket. Egy modern demokráciában teljesen bevett és helyénvaló dolog például a lobbitevékenység (voltaképpen egy korporatív jellegû korrekciós elem az alapvetõen parlamentáris rendszeren belül), amennyiben e kritériumoknak megfelel. Ámde állami pénzen fönntartott, intézményesen politikai szerepet játszó civil szervezetek: ez nemcsak színtiszta korporativizmus (bizonyos elemeinek alkalmazása nem lenne föltétlenül az ördögtõl való), de egész egyszerûen fából vaskarika.
Az utóbbi idõben Magyarországon több jelét is láthattuk a civil kezdeményezések - a szervezõk eredeti szándékától alkalmasint független - manipulatív jellegû politikai fölhasználásának. Itt vannak elõször is azok a radikális környezetvédõk, akik néha tényleg úgy viselkednek, mint "A 12 Majom Hadserege", mert a természet minden létezõje rendkívüli fontossággal bír számukra, kivéve egyet (a tudósok úgy hívják: Homo sapiens), s akik úgy beszélnek valamely víziállatkák vagy erdei virágocskák számának esetleges megritkulásáról, mintha legalábbis az oroszlánfókák vagy az esõerdõk kipusztulásáról lenne szó; akiket továbbá rettenetesen zavar a szemétmegsemmisítõ telepek létesítése, a mindenütt szanaszéjjel heverõ szemét azonban különös módon nem. (Nehéz persze politikamentes környezetvédõ mozgalmat csinálni ott, ahol már a mitológiai szörny "Dunaszaurusz" egy másik mitologikus lény, ti. a trójai faló szerepét szintén eljátszotta.) Hasonlóan ambivalens a helyzete az egyébként morálisan abszolúte tiszteletre méltó pacifista mozgalomnak, amely ma - mint egyébként a környezetvédõknél is - összefonódik az antiglobalizációs mozgalommal. A pacifizmus valóban tisztességes és az abszurditásig naiv képviselõi akkor is a békérõl, a morálról és a humanizmusról fognak prédikálni nekünk, ha a dzsihád harcosai már a torkukra tették a kést; ám nem biztos, hogy ennek bekövetkeztét a nyugati civilizáció társadalmainak be kellene várniuk.
Még egyszer: ezek a civil kezdeményezések fontos és pozitív szerepet is játszhatnak társadalmunkban. Ma azonban folyamatosan ki vannak téve a desperádó-piárosok cinikus manipulációjának, akik a legkevésbé sem naiv módon használják ki õket. Az establishment kormányzata pedig - félve a népszerûtlenségtõl - nem mer határozott álláspontokat elfoglalni, hanem, miközben a modern köztársaságról szaval (mint korábban az azóta elfelejtett republikanizmusról), kínosan egyensúlyoz és taktikázik. Még azt sem meri határozottan kimondani, hogy a bornírtan antiglobalizációs desperádó-szólamnak, miszerint a magyar érdekeket a Nyugattal szemben úgymond kemény alkudozásokban kell érvényesíteni, körülbelül annyi a realitása, mint Tarquinius Superbus király kemény alkudozásának a cumae-i Sibyllával, aminek eredményeképpen az eredetileg fölkínált 9 könyv helyett a megmaradt 3 könyvért pontosan ugyanannyit kellett fizetnie.
4. A nemzeti szocialisták. Abban, hogy ma a desperádó-propaganda oly sikeresen tudja fölhasználni a nacionalista jelszavakat, súlyosan jelen van a nemzeti szocialisták felelõssége. 'k ugyanis már évekkel a rendszerváltás elõtt is folyamatosan penetrálták a közvéleményt az úgynevezett "kultúrnemzet" koncepciójával, vagyis azzal az elképzeléssel, amely szerint a nemzethez való tartozás kulturális jellegû, és független az államhoz fûzõdõ politikai köteléktõl. Amíg Magyarország és kárpát-medencei szomszédjai diktatúrákban éltek, ez az ideológia nem volt veszélyes, a diktatúrák bukása után azonban elszabadult a pokol. A "nemzetrészek egyesítése" és hasonló sületlenségek mára teljes polgárjogot nyertek, s ha minden így megy tovább, rövidesen megérjük, hogy a határon túli magyaroknak lesz útlevelük, állampolgárságuk és szavazati joguk Magyarországon - csak éppen a szülõföldjükön nem, ahol élnek. Mert hiszen - logikusan - ott egy másik állam polgárainak, idegeneknek minõsülnek majd.
A nemzeti szocialisták nyomására a legtöbb reformszocialista is szükségét érzi, hogy idõnként látványosan a nemzeti érdekek védelmezõjének szerepében tetszelegjen, attól pedig valósággal retteg, hogy esetleg megsérti a "nemzeti" érzelmeket. Ez a magatartás nem föltétlenül õszintétlen. Egy sajátos érzés munkál mögötte, amely ugyanis úgy véli, hogy a szocialista eszme általában örököse minden haladó hagyománynak (így a nemzeti eszmének is) az emberi történelembõl, s egyesítõje az emberiségnek (és így a nemzetnek is). A költõ szerint a hettita "különös nép", mivel azt hiszi mindenkirõl, hogy az is hettita. Másfajta emberek is õszinte elhivatottsággal hitték magukról, hogy õk "különös emberek", s hogy a lelke mélyén minden ember az õ eszméiket vallja, csupán a tudatára kell ennek ébreszteni õket. Nem oly könnyû a múltat végképp eltörölni.
Ezek hát azok a legfõbb koloncok, melyek akadályozzák az establishmentet a szabad mozgásában. Nem kívülrõl ráaggatott, ellenkezõleg: a saját múltjából idehurcolt koloncokról van itt szó. Az establishment-elit régebben megtanulta az in Ketten tanzen mûvészetét, s ezért nem érzi föltétlen szükségét, hogy lerázza õket magáról. Ha nyugalmas, békés körülmények közt kormányozhatna, nem is lenne ebbõl semmi problémája: csakhogy a körülmények a hideg polgárháború körülményei. Így, ha nem mutat erõt a tõlük való megszabadulásban és általában a megújulásban, ha nem mutat egyszerre "nyugodt erõt" és egyben határozott és erõteljes baloldali (azaz: modern republikánus) politikát, hanem ide-oda kapkod, határozatlankodik és piszlicsáré csatározásokra fecsérli az erejét, azt a benyomást kelti, hogy maga sem tudja, mit akar. (A desperádó-kormány a maga idejében ugyan a hülyeségek sorozatát csinálta, ám azt elszántan, határozottan és látványosan tette.) A csalódott baloldali választók akkor távol maradnak majd az urnáktól, míg jobbról semmiféle békés gesztus hatására sem érkeznek szavazatok, s így a kormány két szék közt a pad alatt fogja találni magát.
Az lesz csak igazán a nemzeti közép.
