Az idei nyáron Washington DC-ben, egy amerikai közpolitikai intézetben dolgozom, így közelről figyelhetem az itteni politikai és nonprofit szféra, valamint a közpolitikával foglalkozó szellemi műhelyek egy részének működését. Bár az elmúlt hetekben sok mindent láthattam abból, hogy mennyiben más az itteni politikai és állampolgári kultúra, ez persze nagyon kis szelete az Amerikai Egyesült Államok egészének. Így a következők sem az amerikai helyzet általános bemutatásáról vagy elemzéséről szólnak, hanem a benyomások és tapasztalatok alapján kialakult képről – magyar szemmel.
Az itteni mindennapok során először a profizmus tűnik fel: a város kialakításától kezdve a közösségi élet és a munka megszervezésén keresztül az itteni politikai és szakmai élet utánpótlásának támogatására rendezett networking estek gyakorlatáig a dolgok többnyire pontosan megtervezett keretek között zajlanak. Néha talán túlzásnak tűnik, hogy még azt is az ember szájába rágják, hogy a műanyag pohár a forró italtól vagy melegítéstől felforrósodik, de ez kibírható. Cserébe a felkészültség, a kiszámíthatóság, az eredményesség és a hatékonyság igénye irányítja a legtöbb folyamatot. És a bizalom a jogállamban, a törvények működésében – és adott esetben ennek a működésnek a felülvizsgálata.
Nem szeretnék úgy tenni, mintha itt minden tökéletes lenne, mert nyilván közel sem az, és azt sem szeretem, ha valaki folyton csak a negatívumokat látja meg az otthoni viszonyokban. De azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a magyar mentalitás ettől általában nagyon eltérő. Az elvárások, szabályok és törvények leginkább szükséges rosszként jelennek meg, és a be nem tartásukkal elért, különféle módon megideologizálható célok elismerést váltanak ki (vö. betyárság, magyar furfang). Ezzel szemben viszont gyakran a szabályoknak megfelelés sem elég, mert sok esetben csak a hatóság szándékán múlik az esetleges büntetés. Többek között ez is hozzájárul ahhoz a korántsem ideális helyzethez, hogy az emberek nem hisznek a törvények erejében és a demokrácia intézményeiben; a saját érdekérvényesítési képességükben még kevésbé.
| ||
Ehhez szorosan kapcsolódik az ambíció szerepe mindabban, amit Amerika jelent. Az amerikai álom – az elmúlt évtizedek gazdasági és társadalmi problémái által megtépázva, és sokkal kevésbé naivan, de továbbra is – a siker utáni vágyról szól. Legyen az a (geo)politika, az üzlet, a tudomány, a szórakoztatás területén, vagy a közösség által elismert eredmény, amely segítségével a családok, közösségek és az ország jóléte növelhető. Ez a mások által nagyra becsült törekvés az, ami a világ egyik legnagyobb gazdaságát és legerősebb országát felemelte és állandóan mozgásban tartja.
Ez az érzés persze kiemelkedően erős a fővárosban, és azokban, akik ide jönnek, hiszen elképesztő mértékű politikai és gazdasági hatalom és befolyás összpontosul egy helyen. A hatalom aktuális képviselőinek (vagy azok ellenfeleinek), és a nekik dolgozóknak pedig kötelessége is ezt az üzenetet közvetítenie. Nem meglepő tehát, hogy ez a mentalitás erősen áthatja az itteni gondolkodást. Senki sem mondja, hogy a siker könnyen jön, de a hozzáállás politikai hovatartozástól függetlenül nagyon hasonló: "Tanulj, dolgozz keményen, és vállalkozz! Legyél ambiciózus, kreatív, csináld jobban, mint mások, teremts értéket, add el másoknak, és ha sikerül, tegyél hozzá te magad is a közöshöz. Segíts, támogass másokat önszántadból, hogy ők is jobbak lehessenek."
| ||
Az amerikaiak pedig támogatnak. Nagyvállalatok, családi vállalkozások, nyugdíjasok és egyetemisták: az amerikai civil és politikai szervezetek főként az ő anyagi felajánlásaikból élnek. Azoknak az állampolgároknak az adományaiból, akik ugyanazokat az ügyeket tartják fontosnak, amelyekért ők dolgoznak. (Ehhez sok minden más körülmény mellett az ilyen felajánlásokat nagy mértékben ösztönző amerikai adórendszer is hozzájárul.) Ez a támogatás gyakorlatilag hazafias cselekedetnek számít, mert köztudott, hogy a politikához és a társadalmi változáshoz vagy az arról szóló közbeszéd formálásához pénzre van szükség, amelyet egyáltalán nem az állam feladata a pártok vagy civil szervezetek rendelkezésére bocsátani. Pénze pedig – ideális esetben – nem az államnak van, hanem a gazdasági szereplőknek és az állampolgároknak.
Számos oka van, hogy Magyarországon ennek az adományozásnak nincs hagyománya és kultúrája, ezért volt számomra igencsak meglepő eset a Magyar Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr blog a kormány menekültkérdésről szóló plakátkampányával kapcsolatos adománygyűjtő ellenkampánya. Az akcióban több mint 33 millió forintot sikerült összegyűjteni plakátokra, hogy a kormány kommunikációs üzeneteivel szemben álló vélemények is kikerülhessenek az utcára. Mivel az utóbbi időben több esetben is láthattuk, hogy a magyarok is hajlandóak adakozni pl. egy-egy tüntetés támogatása érdekében, nem az adományozás ténye volt meglepő. Hanem az, hogy a magyar társadalom egy (ugyan nagyon kis, de látható) része olyan módon mutatott ellenállást kormányzati intézkedéssel szemben, amely eddig kevésbé volt megszokott, de legalábbis biztosan kevésbé jutott el a közönséghez. Ez alkalommal egy anonim, de közvetlen és átlátható folyamatban sikerült a korábbiakhoz képest nagyon komoly összeget gyűjteni egy fontosnak tartott politikai, kifejezetten kommunikációs jellegű cél, a menekültekkel kapcsolatos, széleskörű párbeszéd befolyásolása érdekében. Ennek tanulságait érdemes lesz majd levonni mind a civil, mind a politikai élet számára.
Az Amerikai Egyesült Államok működése, problémái, a politikai pártok és társadalmi mozgalmak küzdelme, az egyes kérdésekben látható megosztottság hasonló sok másik demokráciáéhoz a világon. Az USA geopolitikai szerepéről, az állam feladatairól, a gazdaságfejlesztés vagy a szegénység elleni küzdelem mikéntjéről hasonlóan heves viták zajlanak, mint például Magyarországon. Ami viszont – főként kelet-európai szemmel – minden másnál érdekesebbé és tanulmányozásra érdemessé teszi, az az alapvetés, hogy az egyes állampolgár szabadságának és életének védelme, és az ő boldogulásának lehetővé tétele, nem pedig korlátozása az állam legfontosabb feladata.
Az amerikai mentalitásban mélyen ott él ez az elvárás, amelyet az állampolgárok értékeik, hagyományaik és céljaik felvállalásával igyekeznek is kikényszeríteni. Ennek egyik módja, hogy saját pénzükkel támogatják azokat, akik ugyanezért dolgoznak. Mert mint mindennek, ennek a munkának is ára van. Nem feltétlenül kell szeretni ezt az anyagias hozzáállást, de biztosan átláthatóbbá, az állampolgárok számára átélhetőbbé és sajátjukká teszi a politikai és társadalmi folyamatokat. Erre pedig Magyarországnak is nagyon szüksége lenne.
