Bár az előválasztási küzdelmek egyes amerikai államokban még folynak, hétfő este egyértelművé vált: novemberben Hillary Clinton és Donald Trump mérkőzik majd meg az amerikai elnökségért. Így van ez akkor is, ha Clinton kihívója, Bernie Sanders az elnökjelölti konvenció befolyásolása érdekében még folytatja a küzdelmet. Az előválasztási szezon praktikus lezárultával érdemes áttekinteni, mit tanulhattunk e küzdelemből – akár az előválasztás magyarországi meghonosítását illetően.
Amikor a Republikon Intézet felvetette, hogy az előválasztás lehet a megoldás a töredezett baloldal együttműködésének kialakítására, a kritikusok rendszerint két, egymásnak ellentmondó érvet fogalmaztak meg. Az egyik, hogy az előválasztáson csak a már bevett szereplők tudnának sikeresen versenyezni, hiszen ők rendelkeznek azzal a szervezeti erővel, ami egy ilyen megmérettetésen szükséges lenne. A másik, hogy az előválasztás éppen az új szereplőknek jó; hogy ők azok, akik képesek korábban passzív szavazók mobilizálásával erősebbnek tűnni, mint ami a közvélemény-kutatási eredményekből adódna.
Az amerikai tapasztalatok egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs semmiféle törvényszerűség az előválasztások kimenetelét illetően. A Demokrata Pártban az elitek jelöltje, a demokrata „establishment” megtestesítője, egy több évtizedes politikai múltra visszatekintő szereplő – egy „régi” politikus – nyerte a küzdelmet. Ezzel szemben a republikánusoknál az establishmentet támadó, a politikán kívülről érkező, „új” politikus győzedelmeskedett.
| ||
A fentiek egyben cáfolják azt az elképzelést is, hogy lenne valamiféle nemzetközi tendencia arra, hogy a régi politikusok helyét az új, populista, radikális szereplők veszik át. A helyzet sokkal inkább az, hogy egy előválasztási küzdelemben sokféle stratégiával lehet nyerni.
Az amerikai demokrata és republikánus előválasztás aszimmetrikus küzdelem volt: egészen más ügyek és logika dominálta a két párt belső megmérettetését. A republikánusoknál az előválasztás olyan szereplőket kényszerített egy térfélre, akik között a különbség lényegesen nagyobb, mint a hazai baloldali-liberális térfél bármely két szereplője között. A republikánusok az amerikai politika alapkérdéseiben sem értettek egyet. Szükség van-e arra, hogy az Egyesült Államok a világ csendőre legyen – vagy inkább hozza haza tengerentúli katonáit? Jó vagy rossz dolog a bevándorlás? Több szabad kereskedelemre vagy több protekcionizmusra van szükség? Ezek az egymással ellentétes álláspontok egyaránt jelen voltak a republikánusok előválasztási küzdelmében. Az előválasztás így nem egyszerűen személyek, hanem programok közötti választást jelentett. A Demokratáknál a helyzet más volt: az alapvető programokban sokkal kevésbé különbözött Clinton és Sanders; a vita itt sokkal inkább arról folyt, ki tudja azt jobban – hitelesebben – képviselni.
Az előválasztások hevében sokan jósolták, hogy a vesztesek nem állnak majd be a győztesek mögé; hogy – különösen a republikánus oldalon – Trump olyannyira elfogadhatatlan sokak számára, hogy ezúttal nem lesz teljes egység mögötte. A jelek szerint azonban nem ez a helyzet: Trump már most is képes egyesíteni a republikánus térfelet. Ennek oka pedig az előválasztás dinamikájában keresendő: egyszerűen nem lehet érvelni egy olyan szereplővel szemben, aki egy transzparens folyamatban megszerezte a republikánus választók többségének támogatását.
Az előválasztást nem minden résztvevő szereti: Clinton hívei már jó ideje szerették volna, ha véget ér, a Trumpot nem kedvelő republikánusok pedig jobban örültek volna, ha zárt ajtók mögött dől el, ki lesz az amerikai jobboldal fegyverhordozója. Ám a két párt szempontjából aligha lett volna jobb módszer a jelöltek kiválasztására. Ha más nem, az előválasztás bemutatta, hogy egy klasszikus republikánus jelölt még a párt saját szavazóit sem tudta volna lelkesíteni. Clinton pedig az előválasztás nélkül rosszabb – kevésbé versenyképes, a demokraták valódi elvárásait kevésbé tükröző jelölt – lett volna.
Magyarország nem Amerika – az ottani előválasztás tapasztalatai természetesen nem ültethetők át egy az egyben Magyarországra. Az ellen azonban itthon is nehéz érvelni, hogy a pártelitek döntésénél jobb az emberek minél szélesebb körét bevonó kiválasztási folyamat.
