A közösségi és a hagyományos médiában is egyre gyakrabban lehet arról olvasni, hallani, hogyan tudja elkerülni a választópolgár, hogy a pártok hozzájussanak címéhez. A Társaság a Szabadságjogokért külön instrukciót is ad a leiratkozásra „választasz” programján belül. A választói címjegyzéket ugyanis a pártok egy hónappal a választások előtt megvásárolhatják annak érdekében, hogy kapcsolatba lépjenek a választókkal. A kapcsolatfelvétel általános módja, hogy a pártok levelet küldenek a választó címére, amiben bemutatják programjukat. Több forrást igényel, ha az adott párt egy válaszborítékot is mellékel, így visszajelzésre is lehetőség nyílik. A válasz természetesen nem csupán arra szolgál, hogy a választók véleményéről kapjon információt a párt, de azt is fel tudja mérni, hol vannak támogatói. Erre szokás azt mondani, hogy címlisták készítéséről van szó.
A személyes adatok védelme – különösen a digitális kommunikáció expanziója következtében – egyre érzékenyebb terület. A politikai pártokkal szembeni általános bizalmatlanság miatt érthető is az ellenérzés azzal szemben, hogy a pártok megkapják levelezési címünket. Ráadásul a nemzeti konzultációk sora sem feltétlenül erősíti a hitet abban, hogy a politikai szervezetektől érkező levelek jóhiszemű kommunikációs és részvételi igényeket elégíthetnének ki. (A nemzeti konzultációk irányított kérdései révén ugyanis a kormány célja nem a tájékoztatás, a kétirányú kommunikáció, hanem elsősorban a politikai befolyásolás, másodsorban egy olyan sokaság létrehozása, amire hivatkozhat a demokratikus felhatalmazást emlegető politikus. A legbiztosabb, ha az általad meghatározott témában van többséged.)
| ||
Érdemes lenne azonban túllépni az alapvető bizalmatlanságon. Már az sem feltétlenül igaz, hogy lakcímünk annyira érzékeny adat lenne, mint korábban, hiszen egyre többen osztanak meg magukról korábban még a családi fotóalbumba se illő fényképeket. Az pedig tagadhatatlan, hogy a képviseleti demokráciákban a népképviselet a politikai pártokon keresztül valósul meg. A demokratikus politikai rendszerek szempontjából a pártoknak sok fontos funkciója van. Ilyen a közpolitikai alternatívák megfogalmazása, a kormány ellenőrzése, új politikusok, aktivisták toborzása, az egyes társadalmi csoportok érdekeinek megfogalmazása, képviselete. Könnyen belátható az is, hogy ezen funkciók ellátásához szükség van a rendszeres kommunikációra a pártok és a választók között.
A pártok és választóik közötti kapcsolat sokat változott az 1970-es évektől kezdve. Korábban a tömegpártok, így elsősorban a baloldali és a keresztényszocialista pártok a „bölcsőtől a sírig” részei voltak az egyén mindennapjainak. A pártok és a szakszervezetek dalárdát, természetjáró kört, kulturális rendezvényeket szerveztek nagy létszámú tagságuknak. Sokak számára nem volt kérdés, hogy belép-e egy pártba, az családi, közösségi hagyomány volt. Később aztán fokozatosan csökkent a pártokkal való erős választói kapcsolat, megszűntek a szatellitszervezetek, csökkent a tagság, és magasabb lett a választói volatilitás, azaz egyre illékonyabbá vált a pártok szavazótábora. Magyarországon ráadásul a rendszerváltásig nem is létezhettek demokratikus pártok, 1989 után pedig gyorsan az alacsony társadalmi kötöttség lett jellemző. A pártokkal szembeni bizalmatlanság sem használ az erős társadalmi kapcsolatok kialakulásában. Jellemző, hogy míg korábban a politikai tudatosság mércéje a párttagság volt, most inkább a szkepszis és az egyenlő távolságtartás.
A pártok és a választók között tehát egyre kevésbé van napi szintű kapcsolat. Lakossági fórumokon lehetséges a kétirányú kommunikáció, továbbá meghatározó lett a közvélemény-kutatások szerepe abban, hogy a politikusok szakpolitikájukat, kommunikációjukat teszteljék. A probléma tehát nem az, hogy a pártok nem hagynák nyugodni a választókat, hanem éppen az, hogy nehézkes, esetleges a választók és a pártok közötti kommunikáció. A pártoktól érkező levelekre tekintsünk tehát úgy, mint a párbeszéd ajánlatára, amely azonban meg sem kezdődhet, ha letiltjuk adatainkat a számukra átadható címlistáról.
