Az elmúlt években egyre erősödött a tényekre épülő, adatokra alapozott társadalmi-politikai véleménynyilvánítás: ha a miniszterelnök arról beszél, hogy Magyarország sosem volt multikulturális ország, órákon belül kerülnek elő ábrák és infografikák, bemutatva az elmúlt 1000 év etnikai viszonyait – megcáfolandó Orbán Viktor állítását. A boltok vasárnapi bezárásáról közösségi finanszírozással készült három közvélemény-kutatás, amiből egyértelművé vált, hogy a magyarok döntő többsége nem támogatja azt.
Mindkét eset jó példa arra, hogyan lehet adatokkal, tényekkel jobbá, komolyabbá tenni a közéleti vitákat. A boltbezárással kapcsolatos adatok hitelességét az a tény adja, hogy megfelelő módszertannal készült, reprezentatív kutatásról van szó: mintegy 1000 ember megfelelő kiválasztásával a teljes magyar társadalomra érvényes megállapításokat tehetünk.
A kutatási eredmények iránti igény ugyanakkor egyre inkább felülírja a módszertani alaposságot: a fentihez hasonló kutatás ugyanis drága és sok ideig tart, míg az online kutatások gyorsaságuk és olcsóságuk miatt egyre népszerűbbek. Csakhogy ezen kutatások eredményei jellemzően nem olyan általánosítható és a teljes magyar társadalomra érvényes megállapítások, mint az évtizedek óta megbízhatóan működő hazai közvélemény-kutatók által közölt eredmények. Adott esetben beszélhetünk az internethasználókra nézve reprezentatív online kutatásról: mely legalább erről a csoportról releváns információkat közöl.
| ||
Valójában azonban az online kutatások nagyon gyakran semmiféle reprezentativitási kritériumnak nem tesznek eleget: szerencsés esetben ezt közlik a kutatók, ám a másodközlésnél jellemzően ez a figyelmeztetés is eltűnik. Márpedig egy olyan kutatás, amit barátok, ismerősök vagy épp a téma iránt eleve érdeklődő válaszadók töltenek ki, nem lesz alkalmas arra, hogy következtetéseket vonjunk le belőle.
Sokszor előfordul, hogy a nagyszámú kitöltővel igazolják a kutatás hitelességét. A 2014-es választások előtt felkapott alkalmazás volt a VOKS ’14, amellyel kapcsolatban a készítő arra hivatkozott, hogy a rendszer jobb, mint a közvélemény-kutatóké, mert „egy reprezentatívnak mondott ezer-ezerötszáz fős mintára építenek, míg mi akár több tíz- vagy százezer ember véleményével dolgozhatunk”. Pedig fontos lenne látni, hogy önmagában nem lesz jobb egy kutatás attól, hogy minél több ember vesz benne részt.
A közvélemény-kutatások egyik legrégibb anekdotája az 1936-os amerikai elnökválasztás idejéről való: egy Literary Digest című lap közel kétmillió visszaküldött olvasói kérdőív alapján „jósolta” meg az elnökválasztás győztesét: tévesen. George Gallup ugyanakkor egy 50 ezer fős mintából tette ugyanezt – és a megfelelő mintavételnek köszönhetően helyesen nevezte meg a választás győztesét. Mindez jól mutat rá, hogy ha hasonló közegből érkezik sok válasz, s ha bizonyos társadalmi csoportok kimaradnak a kutatásból, az eredmény hibás lesz. A fenti esetben az újság olvasói között nyilván voltak férfiak és nők, fiatalok és idősek, alacsony és magas végzettségűek is, de a teljes amerikai társadalmat biztosan nem reprezentálták – hiszen például a válaszolók között nem volt olyan, aki nem olvasója a lapnak.
A menekültekről, bevándorlókról szóló nemzeti konzultáció a korábbiaknál is hevesebb tiltakozást váltott ki, a hazai társadalomtudományi szakma is nyílt levélben tiltakozott a manipulatív „kutatás” ellen. A konzultáció kérdései olyannyira sugalmazóak voltak, ami különösebb módszertani ismeret nélkül is egyértelművé vált. Érdemes ugyanakkor elmondani, hogy ez a fajta konzultáció akkor sem lett volna valódi véleménykutatás, ha a kérdések és a válaszok korrekten vannak megfogalmazva. A közel nyolcmillió állampolgárnak kiküldött kérdőívek közül ugyanis hiába érkezne vissza akár több százezer válasz is, az eredménye nem lenne a magyar társadalomra nézve reprezentatív: ahhoz ugyanis előzetesen kellett volna kiválasztani 1000, 2000 vagy akár 5–10 000 embert a nemük, lakhelyük, életkoruk és végzettségük figyelembevételével. Ennek hiányában legfeljebb tippelni tudunk majd arról, kik küldték vissza: a kormány iránt leginkább elkötelezett választók? Olyanok, akik a konzultáción keresztül akarnak ellentmondani a kormánynak? Tények nélkül marad a feltételezés: így aztán a nemzeti konzultáció eredménye egészen biztosan használhatatlan lesz.
Alapvetően ugyanezzel a problémával szembesülünk minden olyan kutatási eredmény értelmezésekor, ahol előzetesen nem foglalkoztak a válaszadók megfelelő kiválasztásával, és az elérést például nyílttá, önkitöltőssé tették. Míg bizonyos esetekben, így egy rádió vagy híroldal által kiírt szavazás végeredményéről tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy nem a teljes társadalom véleménye, addig egy-egy alaposabbnak tűnő kutatás esetén elsiklunk efölött. A közelmúltból jó példa erre a középiskolások olvasási szokásairól készült kutatás, amely szerint a „netgeneráció” egyre inkább fantasyt olvas, és önmagában nem csak az internet okolható azért, ha keveset olvasnak. Az eredmények között szerepelt, hogy a kutatás csak 14 százalékra tette azok arányát, akik nem olvasnak könyveket – miközben a reprezentatív kutatások ennél jóval magasabb arányt közölnek. Ennek ellenére az eredményeket feldolgozó cikkek általános megállapításként közölték a tanulmány ábráit és következtetéseit, noha a kutatás módszertani ismertetőjéből világosan látszik, hogy nem reprezentatív kutatásról van szó – ezt egyébként a szerzők hangsúlyozzák is az eredeti tanulmány elején.
Innentől kezdve az eredmények sokkal inkább érdekességek és gondolatébresztő összefüggések, mint valódi, ok-okozat jellegű megállapítások. Fontos látni, hogy szükség van olyan feltáró jellegű kutatásokra, amelyeknek nem célja a teljes társadalom leírása és megértése, csupán egy-egy folyamat, mechanizmus értelmezése. Az ilyen kvalitatív kutatások kiegészítik vagy megalapozzák, de nem helyettesítik azokat a reprezentatív kutatásokat, amelyek alapján kiderülhet, hogy az összefüggések igazak-e az egész társadalomra vagy sem.
Kutatásokra tehát szükség van, és csak helyeselni lehet, ha minél több területen alkalmazzák ezeket. Ám minden kutatás esetén az első, amit érdemes megnézünk, hogy milyen módszertannal készült a felmérés: ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a látott eredményeket helyesen tudjuk értelmezni. A nem megfelelő adatok, a tévesen levont következtetések ugyanis alighanem rosszabbak, mint ha adott esetben nem állna rendelkezésre megfelelő információ.
A rosszul elkészített – vagy rosszul értelmezett – kutatások ugyanis önmagukon túlmutató károkat okozhatnak: növelhetik a reprezentatív közvélemény-kutatásokkal kapcsolatos bizalmatlanságot is. Ha ugyanis a hírfogyasztó egyre több olyan kutatással találkozik, amiről kiderül, hogy korántsem általános érvényű megállapításokat tett, akkor előbb-utóbb könnyen úgy érezheti majd, hogy az egyébként szakmailag megfelelő módszertannal készült kutatások sem a valóságot írják le.
