Vagyunk egyrészt „mi”. Tradicionális értékek talaján állunk és – feltehetőleg – konzervatívan gondolkodunk. Toleránsak vagyunk – de ez nem azt jelenti, hogy mindenki másra is a „mi” szabályainkat alkalmazzuk. A tolerancia szó szerinti jelentéséhez térünk vissza: „megtűrünk”, tolerálunk másokat – de nem feltétlenül szeretjük őket. Vannak másrészt „ők”. Férfiak, akik más férfiakkal, nők, akik nőkkel kézen fogva sétálnak. Akiken viccelődhetnénk is, de nem tesszük, mert Magyarország egy komoly ország. Akik biztonságban vannak nálunk – feltéve, ha „jól” viselkednek: nem túl hangosak, és lehetőség szerint nem zavarnak minket.
Ez a világkép rajzolódik ki a miniszterelnök minapi válaszából egy újságírói kérdésre, aki a homofóbiaellenes világnap kapcsán arra kérte Orbán Viktort, üzenjen a homofóboknak. A kormányfő nem ezt tette: nem a homofóbokat, hanem a meleg közösséget tekintette „idegeneknek”. Tolerálandó idegeneknek – de mégis „másoknak”. Az a toposz, hogy az LMBTQ közösséget elsősorban az veszélyezteti, ha kiáll saját jogaiért, régóta ismert gondolat. Minden emancipációs küzdelemben elhangzik, hogy a jogaiért fellépő csoport magának keresi a bajt; ha elfogadná „ahogyan a dolgok állnak”, az élet/természet „rendjét”, nem lenne probléma.
| ||
Ami a miniszterelnöki megszólalásban újszerű, az annak a nyílt rögzítése, hogy az LMBTQ közösség tagjai nem tartoznak „közénk”. Ha egy pártelnök mondja ezt, az azt jelenti, hogy az adott párt nem tekinti saját támogatójának az adott közösséget. Ha egy miniszterelnök, akkor azt nehéz másképp értelmezni, mint hogy az ország politikai közösségéhez nem tartozik az érintett csoport. A Fidesz mindig hajlamos volt arra, hogy maga határozza meg, ki része és ki nem része a politikai közösségnek – ám a miniszterelnök által képviselt (fideszesek? „hagyományos értékrendű” magyarok?) és az LMBTQ közösség ilyen elválasztása korábban nem volt jellemző. A szocialisták, az előző kormányzatot támogatók, az „idegen” érdekeket szolgálók, a bevándorlók és – esetenként – az ellenzéki szavazókon kívül egy újabb társadalmi csoport került kívül a Nemzeti Együttműködés Rendszerén.
Nehéz megítélni, a kormányfő mennyire tervezte, hogy e kérdésben véleményt nyilvánít – és mennyiben rögtönzött. Ha ez utóbbi a helyzet, akkor különösen sokat árul el a válasz a miniszterelnök aktuális gondolkodásáról. Az utóbbi hetekben Orbán Viktor mintha úgy döntött volna: a Fidesz apadó népszerűségére a válasz: visszamenekülni a klasszikus, „old school” magyar konzervatív hagyományokhoz. Míg korábban gyakran gazdasági kérdésekkel, ígéretekkel próbálta bázisát stabilizálni, az utóbbi hetekben – egyelőre korlátozott – kultúroffenzíva körvonalai látszanak kibontakozni. Kezdődött a halálbüntetés kérdésével, amit „napirenden kell tartani”. Ezt követte a kormányzat által egyre erőteljesebben tematizált ügy a bevándorlás kérdéséről. Az üzenet: (ha így nem is hangzik el) Magyarország a magyaroké. A bevándorlók jobb esetben „megélhetési bevándorlók” – a magyar szociális ellátásért jönnek (mintha a magyar szociális ellátórendszer nemzetközileg irigyelt szolgáltatásokat nyújtana). Rosszabb esetben a bevándorlók potenciális terroristák – ahogyan a legújabb konzultációs kérdőív egyértelműen sugallni igyekszik már a címével is. Most pedig az LMBTQ közösség – amely biztonságban érezheti magát nálunk egészen addig, amíg nem provokál túlzottan.
| ||
A fenti elemekben a magyar konzervatív gondolkodás toposzai jelennek meg. Ez a konzervativizmus nemcsak a baloldali-liberális, de a szélsőséges, radikális jobboldaliságtól is különbözik. A miniszterelnök konzervativizmusa tradicionális, a társadalom „hagyományos” értékeire apellál: atyáskodó, de nem feltétlenül offenzív; nem feltétlenül törekszik a kirekesztésre, csak nem érti meg, hogy a mondatai miért vezetnek mégis oda.
Mindez ideológiailag is leképezi Orbán „nagy találmányát”, a centrális pártrendszert. Amikor a halálbüntetés napirenden tartásának ügyét a kormányfő elővette, több jobboldali elemző kifejtette: a kérdés tematizálásával Orbán „köztes” pozíciót igyekszik felvenni a halálbüntetés támogatói és ellenzői között. A bevándorlás kérdésében is igyekszik „konzultálni”, és nem azonnali, radikális javaslatokat tenni. A minapi nyilatkozatában pedig azt mondta: bármilyen irányba változna a szabályozás, az az általa leírt „toleranciát” megváltoztatná: tudatosan vagy reflexből üzenve azoknak is, akik intoleránsabb szabályozást alkotnának.
Csakhogy az utóbbi hónapok politikai fejleményei azt bizonyítják, hogy a centrális pártrendszer nem feltétlenül éli túl a 2014–2018-as választási ciklust. Ahogyan Orbán régi típusú, hagyományos konzervativizmusát, a centrális pártrendszert is fenyegeti a Jobbik dinamikusabb, fiatalosabb és radikálisabb jobboldalisága. Ha valaki szereti a halálbüntetést és nem szereti a menekülteket, miért ne támogassa azt a pártot, amely ezt az álláspontot kérdőjelek és óvatosság nélkül támogatja. Mára a Fidesz stratégiáinak is fel kellett ismerniük, hogy az egyre radikálisabb javaslatok felvetése nem elveszi a Jobbik szavazóit, hanem legitimmé teszi a Jobbik beszédmódját.
Orbán ideológiai álláspontját azonban – szerencsére – a másik oldalról is kihívások érik. Bármennyire is szeretné a miniszterelnök elhinni, a magyar társadalom nem egy monolit egység, amely egyöntetűen a konzervatív értékeket támogatja. A Fidesz még nem vette észre, de az utóbbi években egyre erősebbé és elfogadottabbá váltak a hazai emancipációs mozgalmak; egyre erőteljesebbek, egységesebbek és hangosabbak a kormány – és gyakran az egész politikai rendszer – baloldali, posztmaterialista, feminista vagy éppen liberális kritikusai, ha nem is mindig azonosítják magukat e jelzőkkel. A magyar társadalomnak létezik egy nem elhanyagolható rétege, amelyik értékrendjében nem a múlthoz, hanem a kortárs Európához kötődik. A jó hír nekik az, hogy a történelem az ő oldalukon áll: korunk egyik „nagy története” az emancipációs mozgalmak nemzetközi sikere. A rossz hír, hogy mindez Magyarországon egyelőre inkább civil szervezetekben és állampolgári kezdeményezésekben jelenik meg, mintsem hivatalos, erős és győzelemre esélyes pártok kommunikációjában.
Ez azonban nem kell, hogy örökre így maradjon. A modern, ténylegesen toleráns, befogadó – és nem csak „megtűrő” –, kelet helyett nyugatra néző Magyarországnak sok híve van. A mostani és jövőbeli politikai szereplők feladata, hogy mindez erős politikai alternatívaként is megjelenjen. Ha ez megtörténik, Orbán centrális pártrendszere könnyen a senki földjére helyezheti a Fideszt: a Jobbik dinamikus populizmusa és az ennek ellenpólusát jelentő nyitott, toleráns Magyarország hívei közé.
