2016 nemzetközi politikai eseményeit könnyen lehet a politikai elit elleni lázadásként értelmezni: a Brexit-népszavazás sikere és Trump elnökké választása meglepte és megdöbbentette a liberális demokráciák híveit. Amennyire tévedtek azonban a globalizáció hívei, amikor a 90-es évek elejének demokratizációs hullámából a liberalizmus és a kapitalizmus megállíthatatlan győzelmére következtettek, olyannyira nincs igazuk most azoknak, akik elkerülhetetlennek gondolják a populizmus, az antiliberalizmus további erősödését. Sőt: 2017 ennek ellenkezőjét hozhatja.
A három kulcsfontosságúnak tartott európai választásból egyben máris komoly vereséget szenvedtek a jobb híján „rossz populistáknak” nevezett erők: Hollandiában a liberális kormánypárt magabiztosan verte a szélsőjobboldalt, miközben a harmadik helyen holtversenyben szociálliberálisok és kereszténydemokraták, az ötödiken baloldali zöldek végeztek. Mai tudásunk szerint komoly esély van arra is, hogy Franciaországban a centrista liberális Macront válasszák elnöknek, Németországban pedig az európai integráció kérlelhetetlen támogatójaként, Orbán egyik legnagyobb kritikusaként ismert Martin Schulz erősödése vetett véget az euroszkeptikusok térnyerésének. E francia és a német választások eredménye persze kiszámíthatatlan – 2016-ban láttuk elégszer, hogy az elemzői várakozások nem teljesülnek, ám, mint arra Boros Tamás egy cikkében rámutat: 2017 könnyen a liberális demokráciák éve lehet.
| ||
Miközben a mai magyar jobboldal egy részével komoly szellemi hasonlóságot mutató erők 2017-ben vereségeket szenvedhetnek, egyáltalán nem egyértelmű, milyen oldalról, milyen ideológiai alapról érkeznek ellenfeleik. A holland, francia és német példák azt mutatják, hogy az európai párti, a szélsőségeket elutasító, a fennálló liberális demokráciát megvédeni kívánó szavazók nagyon különböző politikai erőkben találhatják meg a számításukat.
Hollandiában a Wilders elleni küzdelem élharcosaivá egyik oldalon a kormányzó jobboldali liberálisok, másik oldalon a proeurópai, szekuláris, városias pártok váltak. Az országot vezető, egyébként az európai liberális párt, az ALDE elnökét is adó VVD az integráció fontosságára figyelmeztető, bizonyos esetekben sajátos holland nacionalizmust is elfogadó kampánnyal fogta ki a szelet ellenfele vitorlájából. Bár egyes értelmezések szerint a miniszterelnök hasonló üzeneteket fogalmazott meg, mint az általa támadott Wilders, a VVD álláspontja, amely szerint a holland értékeket el nem fogadó bevándorlók akár haza is mehetnek, nagyon messze van attól az elképzeléstől, hogy menekülteket nem szabad befogadni. Bár kevesebb figyelmet kapott, de összességében fontosabb volt két korábban kisebb párt, a baloldali liberális D’66 és a zöld baloldal (GL) szerepe: a két párt pontosan az ellenkezőjét képviselte annak, amit a holland radikális jobboldal: több európai integrációt, több befogadást javasoltak.
Franciaországban sokáig úgy tűnt, a radikális jobboldali Le Pen fő ellenfele a konzervatív Fillon lesz. Fillon pedig ugyan más hangsúlyokkal, de tartalmilag sok mindenben egyetértett a Nemzeti Front vezetőjével; elemzők rendpártiságát és nacionalizmusát emelték ki. Fillon botrányos ügyei okán azonban a centrista, polgári liberális, proeurópai Macron vette át a vezetést az elnökválasztási küzdelemben. Macron győzelme különösen nagy fricska lenne az európai radikális jobboldalnak: azt mutatná, hogy a Le Pen-féle erők erősödése pont ellentétes hatást vált ki, és a mezőny „legbrüsszelitább” jelöltjét hozza helyzetbe.
A hagyományos baloldal Hollandiában és Franciaországban is hatalmas válságba került – Németországban azonban éppen a baloldal intéz kihívást nemcsak Angela Merkellel, de a korábban dinamikusan növekvő euroszkeptikus AFD-vel szemben is. Schulz kancellárjelöltté választásával a protestszavazók egy része már nem a szélsőjobbhoz, hanem a szociáldemokratákhoz vándorol.
Tartalmilag és stílusban nagyon eltér a modern és fiatalos Macron – vagy éppen a holland GL-t vezető Jesse Klaver –, valamint a hagyományos baloldali Schulz. Ám egy dologban hasonlítanak: bátor, világos és a jobboldali populistákkal szemben egyértelmű alternatívát megfogalmazó üzenetekkel álltak elő a politikai napirend leginkább meghatározó kérdéseiben. Nem elmenekültek a fontos viták elől, hanem beleálltak azokba – hol liberális, hol zöld, hol baloldali alapon. Ha van recept, amit a magyar ellenzéknek érdemes megfogadnia, az pontosan ez: a határozottság, az egyértelmű alternatíva megfogalmazása, az Európa melletti kiállás nemcsak értékelvű, de a választásokon sikerre vezető politika is.
