„Mindig is vonzott a dolog kaland része, új környezetre, ismeretlenre vágytam. Nem az vezetett, hogy »Magyarország egy élhetetlen hely, és minél hamarabb le szeretnék lécelni« – mondja Csernák Dani, aki néhány éve költözött Hollandiába, és jó néhány magyar fiatal mellett szerepel a hollandiai magyarokról szóló dokumentumfilmben, a Menjek/Maradjak című sorozat legújabb, most júniusban bemutatott epizódjában (a sorozatról lásd Akik már elmentek című keretes írásunkat). Dani jelenleg egy magyar érdekeltségű, szabadulószobákat üzemeltető cégnél dolgozik. Ugyanúgy külföldön találta meg a számítását, mint oly sok honfitársunk.
| ||
Gyorsul és gyorsul
A magyarországi kivándorlás az utóbbi években lett a közbeszéd része, ám arra a kérdésre, hogy hány magyar ment el az elmúlt években, valószínűleg soha nem kapunk pontos választ. A hazai kutatások mindegyike leszögezi: a jelenség mérése nagyon nehéz feladat, szinte lehetetlen. Ennek az egyik oka az unión belüli szabad mozgás: ha valaki elhagyja az országot, és ezt nem jelenti be, akkor nincs nyoma a távozásának. Amúgy meg hiába kell 2013. március 1-jétől a végleges külföldi letelepedést bejelenteni a járási hivatalnál vagy a konzulátuson, a jogszabály nem határoz meg időtartamot, hisz „a véglegességet illetően az állampolgár szándékát tekinti mérvadónak”. Ráadásul a külföldi statisztikák megbízhatóbbaknak tűnnek: a 2013-as hazai adatok szerint nagyjából 20 ezer ember vándorolt ki, míg a külföldi adatok azt mutatták: több mint 80 ezren lehetnek.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Kutatóintézete Demográfiai portréja szerint az elvándorlás és a külföldi munkavállalás 2007 körül kezdett növekedni, és 2011-től gyorsult fel. A KSH 2013-as kutatása alapján a 18–49 éves magyar állampolgárok 6,8–8 százaléka él tartósan külföldön, ami úgy 335 ezer fő, de a legújabb adatok szerint tavaly közel 33 ezren vándoroltak ki az országból, ami rekordnak számít. A fogadó országok birtokában lévő ún. tükörstatisztikák sem teljes értékűek, hiszen nem mutatják azokat, akiknek nincs bejelentett munkahelyük, ám ezekre alapozva 2014-ben a KSH és a SEEMIG (az unió Délkelet-Európai Programja) együttműködésében elkészült kutatás szerint „feltételezhető, hogy 424 ezer kivándorolt magyar állampolgár él a világon, függetlenül attól, hogy mikor mentek ki és mennyi ideig maradnak ott”. A kutatásokból az is kiderül, hogy a kivándorlás legnépszerűbb célországai továbbra is Németország, Nagy-Britannia és Ausztria, de figyelemre méltó a Hollandiába költözöttek 4 százalékos aránya is.
A Magyar Nemzet tavaly ősszel kérte ki a német és a brit statisztikai hivatal adatait, amelyekből az derült ki, hogy 2014-ben az Egyesült Királyság területén 55 ezer olyan magyar élt, aki keresőtevékenységet folytatott, és a korábbi adatok (2013-ban 44 ezer, 2012-ben 35 ezer fő) tükrében azt mondhatjuk: évente úgy 10 ezer magyarral biztosan nő az Egyesült Királyság lélekszáma. És ezek még mindig csak a hivatalos adatok, hiszen mindössze az olyan személyeket tartalmazzák, akik bejelentett munkahellyel és állandó lakcímmel rendelkeznek. Németország esetében már a hivatalos számok szerint is „aggasztóbb” a helyzet: az országban 2014 végén 115 ezer magyar tartózkodott, míg 2012-ben csak 65 ezren voltak.
Felzárkózunk a szomszédokhoz?
Hogy a kivándorlás növekedése nem lehet független az elmúlt évek kormányzásától, a második és a harmadik Orbán-kormány tevékenységétől, az az ismerhető adatok alapján nem kérdés. Sik Endre szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának professor emeritusa megerősíti azt, amit a számok mutatnak: a kivándorlás jóval később indult el itthon, mint a balti országokban. Úgy véli, „a 2011-től kezdődő folyamat már egy új jelenség abban az értelemben, hogy ilyen gyorsuló mértékű kivándorlás a korábbi évekhez képest nem volt Magyarországon. Minden nemzetközi tapasztalat azt sejteti, hogy ha egy ilyen folyamat beindul, akkor az önfenntartóvá válik”.
A kelet-európai országokban a Magyarországon most látott mértékű kivándorlás már korábban elindult. A rendszerváltás óta Albániában a lakosság közel fele elhagyta az országot, Romániában és Bulgáriában az emberek majdnem 20 százaléka döntött úgy, hogy külföldre távozik. Persze, ha ebben a kérdésben is a „keleti nyitás politikáját” követjük, akkor jól haladunk. Sik szerint éppen az volt a meglepő, hogy itthon nem indult el korábban ez a folyamat. „Ennek egyik okaként azt is szokták mondani, hogy Magyarországon viszonylag még jobb volt a gazdasági helyzet és a szociális ellátás akkoriban” – magyarázza a szociológus.
| ||
Ha valaki a londoni High Roadon sétál, arra lehet figyelmes, hogy „Magyar Élelmiszerbolt” felirat virít egy üzlet kirakatán, odabent pedig csupa olyan dolog kapható, ami csak Magyarországon vásárolható meg. Az üzletet azért nyitották, hogy reagáljanak a magyarok növekvő számára és igényeire. De London más negyedeiben is betérhetnek magyar élelmiszerboltba a kintiek, sőt, Bristolban is megnyitott már a Paprika Store. Nincs ez másként Bécsben és Grazban sem, sőt az ottani Magyar Élelmiszerboltban 15 százalék kedvezményt biztosítottak minden húsárura, miután a válogatott legyőzte az osztrákokat. Londonban – Londonfalva néven – külön vállalkozás foglalkozik azzal, hogy magyar énekeseket, zenekarokat és humoristákat szállítson egy-egy fellépés erejéig a brit fővárosba, mivel a közönség rendre megtölti a The Grand nevű szórakozóhelyet. Kialakult tehát egy fizetőképes közösség, amely igényt tart efféle szolgáltatásokra.
Lapunk több külföldön élő magyarral beszélt, és a vélemények erősen megoszlanak. Bogádi Csaba, a Menjek/Maradjak hollandiai epizódjának rendezője épp a rendezvényeket hiányolja: „Néhányan igyekeznek programokat szervezni, de sokszor azt látom, hogy bizonyos körök csak bizonyos körökkel barátkoztak, így szigetek alakulnak ki. Persze, vannak összejövetelek, amelyek olykor kinövik magukat, és kifejezetten sok magyar találkozik, de az utóbbi években már annyian érkeztek Hollandiába, hogy igény lehet egy saját kulturális házra is, ami fix helyen van, és állandó programokkal jelentkezik. Ezen kezdtem dolgozni, és úgy néz ki, az akarat már megvan ahhoz, hogy egy ilyen létrejöjjön” – meséli. A két éve Berlinben élő Imre Loránd Balázs, a Menjek/Maradjak másik alkotója is inkább kisebb baráti körökről tud, mint nagy magyar rendezvényekről. Ő is próbálkozik: több mint egy éve rendez filmklubot, ahol havonta vetítenek kortárs magyar alkotásokat. Sik szerint a hazai kultúra importálásának kísérlete hasznos lehet, a helyi magyarok között kiépülő hálózat megvédhet a kivándorlás utáni kulturális sokkal szemben. Bár a magyarokra még nem jellemző, de Sik szerint létrejöhetnek olyan negyedek is, ahol már az adott kisebbség dominál. Ezt nevezik a szociológusok „látható migránsközösségnek”.
A magyar kormány megpróbálja elbagatellizálni a növekvő elvándorlást, amikor azt hangsúlyozza, hogy „a legmozgékonyabb, legbátrabb fiatalok a világot akarják megismerni”. Az intézkedéseik mást mutatnak: a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) és az Országos Foglalkoztatási Közhasznú Nonprofit Kft. (OFA) tavaly áprilisban indult „Gyere haza, fiatal!” programjára például 100 millió forintot különítettek el azzal a céllal, hogy az Egyesült Királyságban élő magyarokat megpróbálják hazacsábítani. Hatalmas kudarc lett a vége, csupán 105 ember élt a lehetőséggel, ezért június közepén Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy a programot leállítják, pedig eredetileg 2017 végéig tartott volna. A totális érdektelenség mögött valószínűleg az állt, hogy a „Gyere haza, fiatal!” valójában nem sokban különbözött egy álláskereső portáltól: aki regisztrált, az böngészhetett a különböző állásajánlatok között, melyek elnyerésében elvileg előnyt jelentett, ha valaki a programon keresztül pályázik. Az sem hatotta meg a kint élőket, hogy aki a hazatérést választja, annak fizetik a repülőjegyét, egy éven keresztül lakhatási támogatást kap, és állják a munkahelye és a lakóhelye közötti közlekedés költségét, ha az meghaladja a 100 kilométert.
Sik Endre szerint a kormánynak nincs esélye, hogy hazahozza a fiatalokat. Ezzel Bogádi Csaba is egyetért: „Akik idejönnek, látják, hogy a legtöbb ember kiegyensúlyozottabb, többet keres és boldogabbnak tűnik. Az otthoni helyzetről nagyrészt közvetve kapnak híreket, a jólét, amit itt elértek, elég nekik, az otthoni, átpolitizált közbeszédet már alig vagy csak részleteiben értik”. Ezt megerősíti az a kutatás is, amit Tóth-Bos Ágnes pszichológus készített a Menjek/Maradjak csapatának közreműködésével idén májusban. Ebből kiderül, hogy a hollandiai magyarok elsősorban az anyagi előrehaladás, a tanulás, a fejlődés és a kíváncsiság miatt költöztek ki, és csak ezeket követi a politikai elégedetlenség. A pszichológus arról is beszélt, hogy milyen lelki problémákkal járhat a kivándorlás. „Az egyik legelemibb élmény a jól ismert fogódzkodók elvesztése (anyanyelv, addigi társas környezet, bevett normák), később pedig az okozhat nehézséget, ha valaki hosszabb kint tartózkodás után is kívülállónak érzi magát, vagy akaratlanul is szembesítik vele, hogy nem tekintik a társadalom részének.” „Ilyenkor természetesen a depresszió kockázata is megnövekszik, ami persze érthető a honvágy, a szerettek hiánya és a megszokott környezet kiszámíthatóságának elvesztése miatt. Ugyanakkor ez ugyanúgy az egyéntől függ, mint az is, hogy egy ilyen érzésből hogyan lábal ki valaki.”
Külföldre megy a tudás
A közelmúltban több kutatás is foglalkozott a magyarországi migrációs potenciál mértékével, vagyis azzal, hogy a társadalom hány százaléka gondolkodik a kivándorláson. Az eredmények sokkolóak, például a Tárki tavaly októberi kutatása szerint a diákok körében 67 százalékról van szó. Igaz, hogy az összlakossági 15 százalékos migrációs potenciál 2012-es, 19 százalékos adatánál valamivel alacsonyabb, ám Sik Endre szerint ennek csupán az az oka, hogy azok közül, akik korábban tervezték a kivándorlást, sokan már elmentek.
Az Engame Akadémia tavaly februári felmérése alapján a diákok 20 százaléka külföldi egyetemen tanulna tovább, de ez alapvetően nem mond ellent a Tárki migrációs potenciállal kapcsolatos kutatásának, hiszen utóbbi esetében nem a továbbtanulásra kérdeztek rá. Az viszont egyértelmű, hogy az elmúlt években folyamatosan nőtt azoknak is a száma, akik külföldi felsőoktatási intézménybe adták be jelentkezésüket. Ezt lapunk kérdésére Greskovits György, a Milestone Institute oktatási igazgatója is megerősítette. „A hozzánk jelentkező diákok magas számát valószínűleg a hazai politikai helyzet is indokolja, de azt látom, hogy a fiatalok ennél tágabban gondolkodnak a világról. Látják, hogy a magyar felsőoktatás – és akkor most kissé általánosítok – valójában nem tudja felvenni a versenyt a nemzetközi top egyetemekkel. Tudom, hogy vannak nagyon jó műhelyek és kivételek, de általában a magyar felsőoktatás elvárásai kiölik a diákokból azt a hitet, hogy ezáltal ők valamifajta közjóhoz hozzá tudjanak járulni” – mondja Greskovits, aki szerint az lenne az ideális, ha itthon olyan helyzetet teremtenének, hogy akik kint tanultak, úgy érezzék, érdemes hazatérniük.
Ám ennek egyelőre nagyon kicsi az esélye. A kutatások szerint nagyon kevesen mutatnak hajlandóságot a hazatérésre, arra vonatkozóan pedig szinte egyáltalán nincsenek adatok, hogy hányan jöttek vissza az elmúlt években. A már említett, 2014-es SEEMIG–KSH-kutatás az itthon maradt családtagokat kérdezte, hogy tudomásuk szerint tervezi-e külföldi rokonuk a hazatérést. A válaszadók 25 százaléka úgy tudja, hogy a kedves rokon nem forgat a fejében ilyesmit. A vizsgálatból kitűnik: akik hosszabb ideje élnek külföldön, kevésbé kívánkoznak haza, ám azok körében, akik 2009 után hagyták el az országot, leginkább a bizonytalanság tapasztalható. A KSH Demográfiai portréja is felhívja a figyelmet, hogy milyen kevés információnk van a visszavándorlásról. A német adatok szerint például 2012-ben 28 ezer, 2013-ban 34 ezer magyar hagyta ott Németországot, ám azt már nem tudni, hogy merre mentek, visszatértek-e Magyarországra, vagy más országba költöztek.
Persze vannak, akik minél előbb szeretnének hazatérni. Bajdó Gréta idén januárban költözött ki a párjával egy német kisvárosba, mint mondja, „szerencsét próbálni”. „Nem volt adósságunk vagy bármi, ami miatt ide kényszerültünk volna, de vágytunk a kalandra. Január óta vagyunk itt, de július végén költözünk haza. Borzalmas honvágyunk van, pedig az itteni körülmények messze felülmúlják a hazaiakat. Például volt szerencsém kórházba jutni, és amikor magamhoz tértem, csak tátottam a számat, hogy te atyaég, ilyen nem csak a filmekben van? Mégis a hazatérés mellett döntöttünk, holott tudjuk, hogy otthon éhbérért fogunk dolgozni. De mit tegyünk, egyszerűen nem bírjuk itt! Kínoz a honvágy, nincs itt a család, nincsenek barátok, nincs egy ismerős hely, ahová szívesen ellátogatnál. Mi, magyarok sem járunk össze, hiszen aki itt van, az folyamatosan dolgozik, hogy tudja finanszírozni a hiteleit vagy az otthon maradt családjának a költségeit. Társasági életre egyszerűen nincs is idő” – meséli Gréta, ám az ő példájuk csupán szabályt erősítő kivétel.
Sik Endre szerint a kivándorlást nem lehet megállítani. „Bizonyos társadalmi csoportokra, bizonyos szakmákra koncentrálva lehet csökkenteni a mértékét. Tiltani semmiképpen sem érdemes, az nem hat. Ma már a bérkülönbség is akkora Magyarország és a kivándorlási célországok között, hogy azt legfeljebb csökkenteni lehet.” A szociológus ennek ellenére úgy véli, hogy akik elhagyják az országot, nagy valószínűséggel szeretnének egyszer visszajönni. „Az emberek számára a migráció mindig nagyon kockázatos és terhes dolog volt. Ha sikeres is az ember, elgondolkodik azon, hogy talán jobb otthon.”
Csernák Dani nem egészen gondolja így. „Hazatérés? Egyelőre nem jön szóba, bár hosszú távú terveimben szerepel, hogy hazaköltözök egy nap. Nem követem az otthoni híreket, mégis tudom, hogy most egy meglehetősen nehéz időszakot él át az ország. De néhány dolog, ami megnehezíti az otthon maradást, soha nem fog megváltozni. Nehéz ezeket elmondani, de nem szeretnék áltatni senkit…”
| Akik már elmentek A 2013-ban indult Menjek/Maradjak dokumentumfilm-sorozat célja az, hogy személyes történeteken keresztül mutassa be a kivándorolt magyarok életét: fiatalok mesélnek arról, miért döntöttek úgy, hogy elhagyják Magyarországot. Az első, New York-i epizódot 2013-ban mutatták be, ezt követte a londoni magyarokról szóló rész, most júniusra pedig elkészült a hollandiai epizód, méghozzá közösségi finanszírozással: a Speak Easy Project filmes csapata és a rendező Bogádi Csaba a Kickstarteren másfél hónap alatt több mint 2 millió forintot gyűjtött össze. A filmet minél több olyan helyen szeretnék bemutatni, ahol jelentős a magyarok száma, nyáron lesz vetítés Berlinben, Londonban, és persze Hollandiában is. A tervek szerint legközelebb az első két rész rendezője, Imre Loránd Balázs készít egy berlini epizódot. A New York-i és a londoni epizódok ingyen megnézhetők online, s hamarosan a holland rész is elérhető lesz. |
