„Győri vagyok, de régóta Simontornyán élek. Halász az eredeti szakmám, ’87-ben végeztem. Tíz évig a Dunán dolgoztam, utána elkerültem maszekokhoz, de tavaly óta egy rendelet lehetetlenné teszi az ipari szintű halászatot, úgyhogy… Jobb üzlet a rengeteg horgász – meséli a kalapos férfi a káptalantóti piacon, de aztán rámutat portékájára, a színes szódásüvegekre: – Volt egy nagy szerelmem, de elhagyott, aztán férjhez ment máshoz. Azért megmaradt a beszélő viszony. Én Tolna megyében dolgoztam egy halgazdaságban, ő meg a férje Lébényben vett egy házat, és mivel tudta, hogy valamennyire értek a régiségekhez, megkért, hogy nézzem meg a házzal járó hagyatékot. És akkor megláttam egy öreg szódásüveget, ami Előszállásról került oda. Elgondolkodtam rajta, hogy egy 200 kilométerrel távolabb készített palack mit keres Lébényben. Elkértem, és megtartottam a szerelmem emlékére. Ez lett a gyűjtemény első darabja.”
Mindez tizenöt évvel ezelőtt történt, azóta Gyula hatalmas szódásgyűjteményt halmozott fel, tavaly is és az idén is kiállíthatta legszebb darabjait Győrben. „Nem olyan teljes, mint a szegedi Bánffi-gyűjtemény, de szerintem elférne az országban két állandó kiállítás is. Azért volt miből válogatni – mondja büszkén. – 19. századi töltőgépek, szódás tricikli, önfejlesztő gép az 1860-as évek végéről, és legalább 400 palack. Ami a dokumentumokat illeti, van szikvíztank-szabadalmi levelem, és olyan levelezőlapom is a Vető Sándor Szikvízgépgyár és Szifonfeltöltőtől, amelyen a bélyeg a Tanácsköztársaság idejéből való, pedig az nem tartott sokáig. De van szódakészítési tankönyvem 1948-ból, és 1911-es szikvízkiviteli bárcám is, mert akkor meg vámot kellett fizetni, ha a szódás kivitte a termékeit a városból.”
Nézegetjük az 1880-as, 1900-as évek eleji katalógusokat, adóleveleket, megsárgult fotókat. A dokumentumok kapcsán szemezgetünk a szódakészítés történeti és technikai hátteréből. Kezembe akad egy 1924-es bácsalmási megrendelés: „300 db. ónbetétes, sárkánycsöves, belül ezüstözött szifon egy literes palackkal, 3% forgalmi adóval 13 206 00013 206 000 korona”. „1850 és 1890 között dolomitból és kénsavból fejlesztett szénsavat használtak, csak az 1900-as évektől váltottak a folyékony szénsavra – mondja, hozzátéve, hogy mindezt a mi Jedlik Ányosunknak (A témáról bővebben: Szódával elmegy, Magyar Narancs, 2013. december 12.) köszönheti a világ. – Ez tette lehetővé a palackozás ipari mértékben történő megvalósítását.” Gyula szerint a szóda 1867 és 1920 között élte virágkorát, akkoriban a patikában is árulták a szűrt, tisztított vízből készített szikvizet, mert gyógyhatást tulajdonítottak neki.
A már említett sárkánycsöves üvegek sem esztétikai okból ilyen mívesek. „Nem díszítésnek szánták eredetileg a sárkányfejes szifont. A szódát régen használták beöntésre, sőt, azokban a kuplerájokban, ahol nem volt folyóvíz, ezzel mosakodtak. Ezért alakult úgy, hogy az üveg fején a kiöntő végére fémdísz került, hogy a szódát ne lehessen nem higiénikus módon felhasználni. A szódásüvegek egyébként többnyire a férfi tulajdonos nevét viselték, aztán abban az üzemben, ahol a férfi tulaj meghalt, az özvegy nevére került minden. De az ritkaság volt, hogy nő neve kerüljön a palackra, kivéve, ha a feleség családja volt módos, és állta az üzem költségeit, mint Fischer Mórné esetében. Aztán 1948-tól államosították az üzemeket, és csak 1978–80-tól lehetett ismét maszekolni, de az már egy másik világ volt.”
Előkerülnek a különböző méretű, színű, formájú szódásüvegek. „Eleinte kezdetleges öntésűek voltak az üvegek, előfordult, hogy töltéskor felrobbantak. Komoly védőfelszerelés kellett a munká-soknak, a palackot is fémkosárba tették a töltőgépen, hogy ha szétrobban, ne okozzon sérülést. Az első világháborús hadirokkantak kaphattak szikvízkészítési engedélyt, ilyen okmányra vadászok mostanában. Persze ellenőrizték a szikvízüzemeket, a víz minőségét, a technológiát, higiéniát. Például a palackokat megadott eljárás szerint kellett tisztítani. Az üvegen és a fejen ugyanannak a névnek kellett állnia, ezt rendelet szabályozta. Így ha valakinek panasza volt, hivatkozhatott a szóda készítőjére. Minden szódásüveg alján van jelzés, hogy melyik gyár csinálta. Van olyan palackom, amin a településnév ma már nem is létezik. Szilasbalhás, Prónaifalva – ilyen neveken ma nem találni települést, Alibunár meg már nem is Magyarországhoz tartozik. Egyébként a palackok között van, aminek a falán domború üveg van, az volt a legdrágább, a homokfúvott, savedzett és tükrös üvegek olcsóbbak voltak. A tükörre tették a szöveget. Az üvegek mérete is eltérő. Literes, hétdecis, félliteres. Kifejezetten egy pint (kb. fél liter) borhoz találták ki például a kétdecis üveget. Egy ilyen rubinpiros üveg ma nagy ritkaság, 150 ezer forintot is elkérnek érte.”
