Magyar Narancs: Képzőművésznek tartod magad? Ebben a műfajban is vannak alkotói korszakaid?
Kiss Tibor: Hivatalosan ez a tanult szakmám, de általában annak tartom magam, amivel éppen foglalkozom. Kénytelen vagyok elhinni, hogy festő vagyok, amikor a vászon előtt próbálom megfejteni a dimenziókat. Annak idején, amikor megfertőzött minket a rock and roll, illetve a rockzene, nem gondoltam, hogy nem lesz belőlem képzőművész. Gyerekkoromtól az szerettem volna lenni, és amit abban tanultam, tudom használni a zenében is, hiszen a muzsikák hangulatszerűek, a szövegek képiesek, metaforikusak. Nincsenek alkotói korszakaim, inkább a magam örömére kísérletezek, az anyaggal való törődés érdekel. 13 éves koromban volt egy kubista korszakom, amikor a szüleim szekrényéből kivett bútorlapokra festettem, aztán az expresszionizmus felé fordultam, majd ezt az egészet összezavartam némi szürreáliával, és mellécsaptam egy kis szimbolikát. Kialakult egy eklektikus dolog, amiben vannak figurák, és ugyanakkor absztrakt is. Legutóbb plüssállatokat öntöttem ki gyantából, és azok alá festettem több rétegben grafikákat, ezzel szórakoztattam magam és a szűkebb környezetemet. Jó az időt eltölteni vele, de azonkívül, hogy egy csoportos kiállításon most is van pár képem, ritkán állítok ki.
MN: A zenében, a dalírásban könnyen megtaláltad magad anno?
KT: A zenélés 15-16 éves korom körül lett fontos, még a gimiben. Szerettünk összegyűlni és csörömpölni, viszonylag hamar volt is eredménye, megtanultunk 3-4 akkordot, és máris el tudtuk játszani a kedvenc dalainkat. Kis befektetéssel nagy örömet tudtunk szerezni magunknak és a haveroknak. Szövegeket azért kezdtem el írni, mert szükség volt rá, amikor már saját számokat és nem feldolgozásokat játszottunk. Először Liviusszal (Varga Livius - a szerk.) angolul írtunk ketten, aztán később jött a magyar szöveg. Nem készültem írónak, az egy mellékállás a mai napig a saját manufaktúrámon belül. Annyi volt a célom, hogy ne rontsa el a szöveg a zenét. Mi olyan angolszász zenén nevelkedtünk, amelynek nem értettük a szövegét, csak elképzeltünk egy hangulatot hozzá. Tulajdonképpen pont az arcát nem kaptuk meg az egésznek, amikor meg magyarul akartunk írni, úgy az arcunkba nyomult a saját mondandónk, hogy nyomasztó volt. Valahogy úgy kellett kitalálni, hogy a szöveg ne billentse ki magát a muzsikát, hanem növelje az intimitását. Bele kellett jönni.
MN: A JAK kiadta a szövegeidet Ventillátor blues címen.
KT: Dalszövegeket írok, amitől nem idegen a költészet. Ez olyan dúdolós parasztköltészet, ahol a szövegnek a zenével kell egységgé válnia. Ha erős a szöveg, akkor nagyon sokszor puritán muzsika van mellette, mint Bob Dylannél vagy Cohennél, ha bonyolultabb a zene, mint Zappánál, ott meg egyszerűbbek a szövegek.
MN: Sokat játszotok egy-egy fesztiválszezonban. Ilyenkor hogyan lehet töltődni?
KT: Az ember állítólag olyan élőlény, aki bizonyos helyzetekben, kreatív munka, szenvedélyes szex, harc közben él igazán, amikor teljesen meg tud feledkezni a saját maga és a világ által kreált díszletektől, és bele tud menni a folyamatba, ami egy pontra irányul. Lehet, hogy azért veszünk meg egy festményt, mert tetszik, de valójában azért, mert a festő vele töltött ideje varázslattá változtatta azt az egy négyzetmétert a világból. A hangokkal törődni is ugyanilyen izgalmas dolog, mágikus az ezzel való játék, az érzelemkeltés, a vibráció - szóval az input maga az alkotási folyamat. Meg lehet élni olyan dolgokban is, amik már egyszer megszülettek, mert a megírt zene sem játszódik le egy koncerten magától, hanem mindig abban a pillanatban jön létre, és erről sosem szabad megfeledkezni.
MN: Szerinted melyik volt a Quimby legjobb időszaka?
KT: Nehéz erről múlt időben beszélni, mert azt jelentené, hogy kifelé megyünk, és nem nagyon szoktunk nosztalgiázni, de kétségtelen, hogy vannak időszakok, amikor válságtermékek születnek. Az első angol lemez, a Jerrycan Dance korszakát nagyon szerettük, mert nyersek voltak a dalok, és abban volt erő, aztán jött egy-két nem annyira sikeres lemez, amikor magyarul kezdtünk írni. Talán az Ékszerelmére volt egy csúcspont megint, a pszichedelikus Quimby, akkor csináltuk a legelszállósabb zenéket. Majd jött egy földhözragadtabb korszak, aminek a terméke a Kilégzés, ami ennek a sárszagú, spirituális szimbolikának az esszenciája, és azóta megint kísérletezünk. Úgy érzem, hogy ennek kell majd hamarosan kifutnia egy újabb egyszerű, bátor dologra. A Quimbynek van egy alzenekara, Retardált Brothers néven, amivel nem borzasztjuk a közönséget, a zenekar legalternatívabb verziója, amit csak mi magunk a próbateremben hallgathatunk egyelőre, de ki tudja, lehet, hogy a következő lemez ilyen lesz. Reszkessetek!
MN: Azt mondod, hogy nem vagytok nosztalgikusak, pedig sokszor az a benyomásom, hogy nem szeretitek az új dolgokat.
KT: A klassz dolgokat szeretjük. Nem vagyunk se új, se régi sznobok. Az igaz, hogy az a zene, amiben nem találok valami eredendően ősit, lepattan rólam, mint a gumilabda, meg szeretem a történettel bíró, mesélő hangokat, de valójában ez is csak díszlet. Talán fontosabb, hogy kapcsolatot teremtsen az adott kor emberével. Van egy barátom, aki otthagyta a Zeneakadémiát, és punkzenekart alapított a 70-es évek végén, és amikor megkérdezték, miért, azt mondta, hogy nem volt kapcsolata a korral, aminek a zenéjét játszotta, és így nem volt kapcsolata az emberekkel sem. Talán ez a másik véglet, de jó, ha egy muzsikának van gyökere, amiből táplálkozik, és persze ez nem zárja ki, hogy haladjon valami formailag új felé. A zene nekem nem annyira tudomány, inkább rátapadás a levegőre.
MN: Néhány éve Komlón túlestél egy drogterápián.
KT: A szenvedélyről nem mondtam le, csak egy káros szokásról. Alapvetően szeretek szenvedélyesen csinálni dolgokat, akkor válok átlátszóvá, anyagtalanná, és tudok belemerülni abba, amivel foglalkozom. Nem foghatom fel veszteségként, hogy nem lehetek aktív alkoholista és drogfüggő életem végéig. Ott volt a határ, és most önmagam paródiája lehetnék. Hálás vagyok, hogy jöhettem a kettes pályára, és nem álltam bele végérvényesen a földbe. A zenekarnak viszont kettős szerepe volt ebben, ugyanis amikor baj van, akkor az összes olyan dolog, amiben érzelem van, duplán teher. A Quimby is egy nagy sötét batyu volt még pluszban, amikor a boltba sem mentem le szívesen, maximum sötétben a fal mellett. Akkor reflektorfénybe állni a színpadra, az tripla kibaszás volt.
MN: Nem jönnek elő a démonok a sokféle munkád során?
KT: Nem mondom, hogy normális vagyok, de a mai napig törődöm ezzel, mert nincs az a probléma, amit ne súlyosbíthatna egy alkohol- vagy egy drogfüggés. Kitartó voltam mindig a munkámban, és lehet, hogy most meg túl sok mindent csinálok, de a tökéletlenség lehetősége szabaddá tesz. A Budapest Bár is csak egy lemeznek indult, egy rövid távú projektnek, és egy Mókus őrs lett számomra, ahol nagyon fontos a közösség, hogy találkozunk, és megbeszéljük a dolgainkat, meg sokat tanulok zeneileg a romáktól, fura akkordokat, fűzéseket. Igyekszem ellesni ezt-azt.
MN: Tudjuk, hogy a Quimby egy család. Te vagy a családfő?
KT: Inkább valami karmesterféle. Alapvetően ez egy demokratikusan működő zenekar közös döntéshozásokkal, amibe mindenki belerakja, amije van. Kellenek persze irányok, hogy ne essen szét az egész, de olyan régóta vagyunk már együtt, hogy tudjuk, ki mire való. Mondjuk Liviusra nem bíznánk a zenekar pénzügyeit. Megszoktuk egymás szagát.
MN: Felelős embernek tartod magad?
KT: Minden felnőtt ember talál egyszer csak egy batyut a hátán, aztán viszi vagy leteszi, esetleg átteszi másra, de később rájön, hogy az egyedül az övé. Nekem is van ilyen, és már tudom, hogy vinnem kell. A felelősség addig igazán nehéz, amíg az ember menekül előle.
MN: Neked mik a legfontosabb dolgok az életben?
KT: Barátok, család meg a Nagyszellem.
MN: Spirituális vagy?
KT: Amennyiben elfogadom, hogy az embernek vannak érzelmei, lelkivilága, és ezzel ugyanúgy kell törődni, mint az anyagi világgal.
MN: Tavasszal voltatok Londonban koncertezni. Ez nagy dolog?
KT: Ez klassz dolog. Nagyon jól éreztük magunkat, olyasmik ezek, mint egy csapatépítő tréning, a koncert csak hab a tortán. Kicsit olyan hangulatuk volt a buliknak, mint 10 éve Budapesten. Szeretnénk majd megismételni.
MN: Volt két maxilemezetek az utóbbi időben. Lesz majd nagy is?
KT: Ez egy fura helyzet. Milyen ma egy lemez? Meg mekkora? Negyven perc, mert a művésznek negyvenperces ihletei vannak ötven éve? Átalakulóban van ez a kultúra, és sokan siratják, sokan ünneplik. Szeretnénk ettől függetlenül idén még egy hagyományos nagylemezt készíteni. Jó azért azt kézbe venni, de úgy érzem, eléggé a végét járja ez a forma, és talán a lemezipar is lesz annyira rugalmas, hogy ne kapaszkodjon foggal, körömmel egy döglött állatba. Jó lenne, ha kialakulna egy természetszerűbb áramlása a muzsikának.
MN: Tavaly volt egy koncertetek az Ördögkatlanon, idén meg a fesztivál egyik arca leszel.
KT: Egy barátságos fesztivált szeretnének, szívügyüknek élik meg a szervezők. Elvállaltam, és elég sok dolgom lesz ott. Három koncert: a Quimby, a Brain Dogs meg a Budapest Bár, napközben meg egy épületet fogunk kifesteni ef. Zámbó Istvánnal, Cseh Andrissal és két keramikussal, akikkel már dolgoztam együtt Kapolcson. Az Ördögkatlan-legendából dolgozunk fel egy részt, és ez lesz majd a fesztivál egyik szimbóluma. Ebben az évben talán egy kicsit túlvállaltam magam, de mindegy, majd jövőre szűrök jobban. Riportra se megyek.
MN: Azt mondod, nem vagy exhibicionista?
KT: Az én exhibicionizmusom az általam kreált dolgokban nyilvánul meg. Magamat nem szeretem mutogatni. Gyerekkoromban is úgy volt, ha jöttek a vendégek, elbújtam, és kitettem egy mappában a rajzaimat, hogy nézegessék azt. Ezért lett volna jól működő pálya nekem a képzőművészet, mert ott az ember a háttérben van. Ne tudd meg, mennyi idő volt, míg megtanultam, hogy ne úgy álljak a színpadon, mint egy fasz, de ma már nem zavar annyira, hogy ott van a közönség.
