Belső ellenség

  • 2012. szeptember 28.

Snoblesse

50 éve független Algéria – egy film, ami mindkét oldalnak odacsap.


1962-ben ért véget az algériai háború, azaz Algéria épp 50 éve független, a Francia Intézet pedig egy előadással és több filmmel világítja meg a fél évszázada történt események hátterét. Florent Emilio Sirit elsősorban úgy ismerik a filmbarátok  szélesebb köreiben, mint a Bruce Willis főszereplésével készült Túszjátszma direktorát („mintha elkészítette volna a Die Hard művészfilmes változatát” – áradoztak a kritikusok), de a francia közvéleményt alighanem jobban foglalkoztatta a rendező egy másik, 2006-os munkája. A Belső ellenség című film az algériai háború objektív, egyik oldalt sem kímélő, tanúvallomásokon alapuló bemutatása révén vált hírhedten híressé – a Francia Intézet többek közt Siri filmjével emlékezik meg az algériai háborúról.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.