Tompa Andrea kritikája így kezdődik:
„A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok” – mondta a beszervezéséről egy interjúban Tar Sándor (lásd: „Ebből nem lehet kijönni”, Magyar Narancs, 2002. január 24.), aki egykor Hajdú néven jelentett írótársairól.
| ||
Ez 1999-ben nyilvánosságra került, ám Tar ezek után is csak annyit mondott el, hogy ezzel zsarolták, a személyes okról többet nem beszélt. A Bihari című drámában azonban egyenes beszéd folyik, már nincsenek köntörfalazások, sem problematizált beszédmód: 1973-ban vagyunk az NDK-ban, Sándort, a magyar vendégmunkást András nevű barátjával együtt látjuk légyottjuk után, félmeztelenül. Ménes Attila drámája hagyományos, történetalapú darab, amelyben a színészeknek azonosulniuk kell szereplőikkel, Tar Sándor nem túl távoli vagy absztrakt alakjával, beszervezőkkel, rendőrökkel, a rendszer embereivel.
Az előadás számos sebe ellenére izgalmas, valódi vállalás. A színházi feladat, amit író és rendező maga elé állít, nagyjából a lehetetlent ostromolja, az előadásra ugyanis rögtön rázuhan egy halom kérdés. Az egyre feldolgozhatatlanabb ügynökkérdés, a Tar Sándor ügynökmúltja körüli intenzív, morális ítéleteket felszínre hívó heves vita tanulságai, Tar saját megnyilatkozásainak nyelve és nem utolsósorban a színházi nyelv, azaz az ábrázolhatóság kérdése. (Különös párhuzamok kínálják magukat: egy évadon belül ez a második Tarral kapcsolatos előadás – a Forte Társulat A te országod című munkája után –, Máté Gábor pedig szintén egy évadon belül viszi színre két öngyilkos kortárs magyar író történetét.)
A teljes írás itt olvasható, a Bihari című előadás a Sufniban látható.
