| ||
A népszerű színművész Kalmár Tibornak mesél az életéről. Nem olyan rég nekünk is mesélt:
MN: Aztán már te lettél „a Gálvölgyi”, és szépen sorban megkaptad a kitüntetéseket is, egészen a Kossuth-díjig.
GJ: Hát erről azt gondolom, hogy a jó isten engem nagyon szeretett. Kálmán György mondta egyszer, hogy ne a kitüntetés legyen a célom, hanem az, hogy egy színház a saját halottjának tekintsen. Ez ’68-ban még nem érintett mélyen, de ma már… Tudod te, mennyibe kerül egy jobb temetés? Mindig nagyon örültem a kitüntetéseknek, pedig próbálják ám elvenni az ember örömét. De én nem hagytam. Tudom, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Láttam Kossuth-díjas nagy művészt színészileg „meghalni” a színpadon. A közönséget csöppet sem érdekli, kinek milyen kitüntetése van. Bennünket érdekel. Emlékszem, április 4-én rendszerint együtt olvastuk a listát a színházban – és nem volt olyan név rajta, amire azt mondták volna, hogy na, ez megérdemelte…
MN: Egy régi, elmúlt színházi világ elevenedik meg, ahogyan beszélsz, rég halott színházi nagyságok – mintha köztük élnél. A fiatalokkal van kapcsolatod?
GJ: Ezt is Rátonyitól tanultam; ahogyan ő tudott rajongani, ha bárhol vidéken meglátott egy tehetséges fiatal táncost, olyant mástól nem láttam. Igyekeztem tanulni tőle, alázatot, odafigyelést, fegyelmet. Igen, jól kijövök a fiatal kollégáimmal; szeretem őket, „tolom” őket magam előtt, ahogy tudom. De sokszor furcsa, ha nem tegeznek vissza, ha olyanokat mondanak, hogy „magán nőttem föl a tévében” – hát ezekkel nemigen tudok mit kezdeni.
