rés a présen: Mikor jött létre a Romakép Műhely?
Pócsik Andrea: 2011-ben, egy kurzusfejlesztési projekt részeként. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetben lehetőségem nyílt arra, hogy CEU-s pályázati pénzből kissé kitoljam a hagyományos oktatás módszertani korlátait. Az elméleti kurzushoz kötődően szerveztem egy vetítéssorozatot fontosnak ítélt dokumentumfilmekből, kiváló vendégekkel, és már ennek a lebonyolításába bekapcsolódtak a vállalkozó kedvű diákok. A következő évben igazi műhely lettünk: a hallgatókból, vendégekből, nézőkből formálódott egy közösség, velük szerveztük meg a 2012-es, majd az idei év programját is a DocuArt moziban. Az idei sorozaton Bódi Lóránttal, Farkas Clarával, Horváth Lucával, Juhász Annával, Kerényi Mátéval, Oláh Norberttel, Szász Annával és Szilágyi Sárával dolgoztunk együtt.
rap: Miért fontos a roma (képi) kultúra?
PA: A vizualitás megnövekedett szerepéről sok közhelyet tudunk. De a képi kultúra kutatásában a hangsúlyokat máshová helyezném. A romareprezentáció például egy kiüresedett, politikailag, tudományosan elkoptatott fogalom lett, amely a negatív/pozitív pólusú megosztottságon alapszik, ezért is próbálunk mi folyamatosan láthatóságról beszélni helyette. Igyekszünk úgy elemezni mozgóképeket, hogy értelmezzük a létrehozásuk, bemutatásuk körülményeit, hogy rámutassunk azokra a fontos filmes eszközökre (pl. a reflexióra), amelyek nélkül dokumentumfilm ritkán tesz szert érvényességre. De legalább ilyen fontosak a beszélgetések, amelyeket a filmek szereplőivel, alkotóival szervezünk. Igyekszünk minél több témát roma művészek munkáin keresztül körbejárni, a beszélgetésekre hozzáértő roma értelmiségieket meghívni.
rap: Hogyan állítottátok össze a következő félévi programot?
PA: Az idei sorozat címe: "Emlékezet, identitás". Igyekeztünk minden előadásban érinteni a rendszerváltás óta eltelt évtizedeket, az akkor elkezdett kulturális, közéleti önszerveződések eredményeit, a folytatások lehetőségeit. Nagyon izgalmas időszak a kilencvenes évek első fele, sokunk számára meghatározó élmény volt Balogh Attilát és Ladik Katalint hallgatni a Cigányfúró folyóirat szerkesztéséről. Van néhány "adósságunk" az elmúlt évekből: a pharrajimos emlékezete, amiről ritkán látott filmeket vetítünk, Daróczi Ágnes és Jancsó Miklós és a még korábbi Lojkó Lakatos József dokumentumfilmjeit. Nem foglalkoztunk még roma nőképpel, idén készül róla egy izgalmas összeállítás (április 10.). De lesznek különböző színházas témáink: a Független Színház és a Karaván Színtársulat alkotói, Balogh Rodrigó és Nyári Oszkár jönnek hozzánk, de fontos részvételi színházas programokat is bemutatunk, az AnBlokk és a Káva Kulturális Műhely legújabb projektjét (április 3.). Valamiképp igyekszünk tudatosan elfelejteni az agyonkoptatott fogalmakat, kilépni a megszokott, kiüresedett, átpolitizálódott beszédmódokból.
rap: Mi volna számodra az ideális állapot, az átlagember normális viszonya a romákhoz és a képekhez?
PA: Ha nem hinnénk a szemünknek. Egészen abszurd, mennyivel könnyebben fogadjuk el valóságreferenciának a romákkal kapcsolatos képeket, legyenek azok fikciók vagy a dokumentumfilmek konstruált valóságai. A romakép elemzése nemcsak politikailag fontos, új tudásra tehetünk szert kép/képmás/valóság viszonyairól rajta keresztül. Azok az alkotások, amelyek erőteljes reflexióval élnek, látni tanítanak. Jean Rouch, Trinh T. Minh-ha munkái és Szederkényi Júlia Paramichája Magyarországon marginálisak maradnak, ám ez nem von le semmit az értékeikből és a "hasznosságukból". A reflexív befogadói pozícióba helyezkedve egészen másképpen, tisztábban lehet a filmek után beszélni. Bárki kipróbálhatja, megy-e neki, ha eljön valamelyik programunkra, azt hiszem, a DocuArt olyan nyitott kulturális tér, ami erre ösztönöz.
