Magyar Narancs: Lassan úgy tűnik, hogy egyenesen a hazai színházművészet megreformálására vállalkozol fizikai színház címszó alatt. Tizenöt éve, önálló koreográfusi pályád kezdetén már tudatosan törekedtél erre?
Horváth Csaba: Nem akartam megváltoztatni a kortárs színházat. Voltak sejtéseim magamról, és elsősorban vágyaim, hogy mit szeretnék másképp csinálni, mint ami megszokott volt akkoriban a kortárs táncban. Eleinte ódzkodtam a szövegtől, mert azt gondoltam, a táncban az a szép, hogy alkalmas a verbálisan nem megfogalmazható elmesélésére. Ezt a mai napig így látom, de furcsa módon igényem lett rá, hogy beemeljem a szöveget, és mindehhez nagyszerű fiatal színészeket találtam, akik inspiráltak is erre. Krisztik Csabáék évfolyama (a 2006-ban végzett Jordán Tamás–Lukáts Andor-osztály – A. S.) olyan társaság volt, akikkel már a Színművészetin is találkoztam, aztán később Debrecenben dolgoztam velük, majd belőlük lett a Forte Társulat. Olyan inspirációt kaptam tőlük, amit előtte a táncosoknál nem éreztem.
A Forte Társulat alakulására emlékezett így vissza a társulatalapító Horváth Csaba (a teljes interjú vele itt), kritikusunk pedig így emlékezett vissza a fortések remek előadására, Helen Edmundson Irtás című darabjára:
| ||
„Horváth Csaba egy mai angol darabot ragadott meg az erő, a szenvedély és a kétségbeesés elképesztő tehetségével, hogy a máról, a közérzetéről, a mindenkori közösről mutasson fel intő tanítást. Itt minden szó testté változik. A lábujjaktól a fejtetőig átjárja az embert a hatalom őrjöngő vágya, vagy az ennek való kiszolgáltatottság. A hatalomnak emberi teste, gyönyörű, feszülő izomzata, magányosan élvező férfiassága van. A zsarnok mások húsát löki, dobálja kénye-kedvére. Az elnyomottnak meghajlik a háta, testét félve, remélve kínálja kegyelemért cserébe – hogy végül mindenki beletorzuljon abba, amit nem tud megjavítani.”
A teljes kritika itt olvasható, maga a mű pedig a Szkéné Színházban látható.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.png)
