A svéd úttörők a legdallamosabb metállemezüket mutatják be.
Ajánlom
Az In Flames is egyike volt azoknak a göteborgi suhancoknak a kilencvenes években, akik melodikus gitárjátékkal honosították meg az öreg kontinensen az addig inkább csak földalatti floridai klubokban darált death metalt. A stílusteremtő At The Gates és a mindig kísérletezgető Dark Tranquillity mellett Anders Fridén és társai lettek a legnépszerűbbek, mivel az új évezredben is tartották a lépést a korral, és egyre modernebb, dallamosabb lemezekkel álltak elő. A rajongótábort persze már jó évtizede rendre megosztják, ám ez nem zavarta a Sonyt abban, hogy a Siren Charmsszal végre nagykiadóhoz szerződtessék az In Flamest. A Jesper Stormblad alapító tag kiválása után kisfőnökké előlépett Björn Gelotte gitáros a lemezmutogatás mellett heves múltidézést is ígér, úgyhogy a régi fanoknak is érdemes elvándorolni a Barba Negrába, ahol 17.30-tól dedikál az együttes, azoknak is, akik nem váltanak koncertjegyet.
A múlttal az előzenekarként érkező Wovenwarnak is meg kell birkóznia, igaz, kicsit másképp: a csapatot az As I Lay Dying nevű keresztény metalcore banda tagjai alkotják, mínusz az énekes Tim Lambesis, akit idén lesitteltek, mert hivatalos bérgyilkossal akarta eltetetni láb alól a feleségét. A sors fintora, hogy a többiek Shane Bay énekessel lazán jobb albumot hoztak össze, mint amilyeneket Lambesisszel az utóbbi időben produkáltak. Az estén melegít még a dallamos metálkóros vagy metálos hardkóros While She Sleeps.
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné(This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
A filozófus-író (Denis Podalydès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
Hatos Pál Hideg polgárháború című könyve afféle szintetizáló munka, ahol a történész szerző az 1918-19-es forradalmak és az ellenforradalom korszakának közös, inkább szomorú tapasztalatait és a máig ható következményeit elemzi. A könyv letehetetlen, noha csöppet sem szívderítő olvasmány.
Amit látunk, az a fideszes bábpolitikusok napi működéséhez tartozik: tucatjával készülnek miniszterek, államtitkárok, képviselők irodáiban kínos és nevetséges TikTok-videók, Facebook-reelek, amelyek láthatóan annak a digitális harcnak részei, amelyet Orbán Viktor serege vív a magyarok ellen.
Nem árt felidézni, mit is jelentene a politikai felelősségvállalás, mert a 2010 óta kétharmados parlamenti többséggel kormányzó Fidesz–KDNP 15 éve nagyjából semmiért nem vállalt felelősséget.
