A svéd úttörők a legdallamosabb metállemezüket mutatják be.
Ajánlom
Az In Flames is egyike volt azoknak a göteborgi suhancoknak a kilencvenes években, akik melodikus gitárjátékkal honosították meg az öreg kontinensen az addig inkább csak földalatti floridai klubokban darált death metalt. A stílusteremtő At The Gates és a mindig kísérletezgető Dark Tranquillity mellett Anders Fridén és társai lettek a legnépszerűbbek, mivel az új évezredben is tartották a lépést a korral, és egyre modernebb, dallamosabb lemezekkel álltak elő. A rajongótábort persze már jó évtizede rendre megosztják, ám ez nem zavarta a Sonyt abban, hogy a Siren Charmsszal végre nagykiadóhoz szerződtessék az In Flamest. A Jesper Stormblad alapító tag kiválása után kisfőnökké előlépett Björn Gelotte gitáros a lemezmutogatás mellett heves múltidézést is ígér, úgyhogy a régi fanoknak is érdemes elvándorolni a Barba Negrába, ahol 17.30-tól dedikál az együttes, azoknak is, akik nem váltanak koncertjegyet.
A múlttal az előzenekarként érkező Wovenwarnak is meg kell birkóznia, igaz, kicsit másképp: a csapatot az As I Lay Dying nevű keresztény metalcore banda tagjai alkotják, mínusz az énekes Tim Lambesis, akit idén lesitteltek, mert hivatalos bérgyilkossal akarta eltetetni láb alól a feleségét. A sors fintora, hogy a többiek Shane Bay énekessel lazán jobb albumot hoztak össze, mint amilyeneket Lambesisszel az utóbbi időben produkáltak. Az estén melegít még a dallamos metálkóros vagy metálos hardkóros While She Sleeps.
Az elhanyagolással, fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazással kapcsolatos esetek száma ijesztő mértékben emelkedett az elmúlt években idehaza. A civil szervezetek szerepéről e kritikus időkben Stáhly Katalin pszichológus, a Hintalovon Alapítvány gyerekjogi szakértője beszélt lapunknak.
Egy borongós nyári napon az M7-es autópálya megadugói helyett Szabadbattyánnál inkább kiálltunk a forgalomból, és beugrottunk Gorsium egykori római városába, Magyarország legnagyobb régészeti parkjába Tácnál. Aztán mivel a záróra parancsolt ki a kőtárból, visszamentünk még, egyelőre kétszer.
A sokszor elviselhetetlen magyar nyár fő üzenete egyértelmű: menjünk a Balti-tengerhez nyaralni! Gdańsk és környéke jó belépő még akkor is, ha nagyon gyorsan kiderül pár szomorú tény rajta keresztül arról, mennyire fejlett Magyarország.
Nyolcvanegy esztendővel ezelőtt, 1944. augusztus 1-jén délután 5 órakor robbant ki a varsói felkelés. Tavaly megjelent, most mindenki számára elérhetővé tett riportunkkal emlékezünk a legyel történelem egyik legfontosabb eseményére.
Az ukrán elnök a „szuverenitásvédelem” jelszavával tisztogatott volna azok között, akik rossz helyen szaglásztak. De hiába megengedő a korrupcióval szemben Trump, ha az EU sűrű fejcsóválással fogadta a törvényt, amit azóta visszavontak. A kárt így is nehéz felbecsülni.
Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet.
A balatoni turizmus programszerű fejlesztése és a tó környezetének tönkretétele egyaránt a szocializmus évtizedeiben kezdődött. Bár eleinte léteztek kifejezetten progresszív elképzelések a tópart hasznosítását illetően, a tervek vagy nem, vagy a lehető legrosszabb módon valósultak meg. Erről szól Rehák Géza: Vörös Riviéra című könyve.
A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák.
Az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkáiból nyílt kiállítás a Collegium Hungaricum Berlinben, a képek a két világháború közti Berlin hangulatát is jól visszatükrözik.
Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak.
A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.
Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.
