Juhász Gáborral azután beszélgettünk, hogy feldolgozta minden jazz-zenész vágyainak netovábbját, Coltrane Love Supreme-jét:
rés a présen: Melyek dzsesszkarriered meghatározó momentumai?
Juhász Gábor: Szerencsére sokakkal zenélhettem, sok helyen voltam. Nagyon sokszor eszembe jut Palle Mikkelborg és felesége, Helen Davis, akikkel lemezt vettem fel. Szeretem a díjaimat is, emlékeztetnek arra, hogy valamikor, valakik szerették a kezem munkáját, és biztatnak, hogy dolgozzak tovább. Jólesik a messzi tájakra gondolnom, ahová eljutottam a gitárommal. Szőke Szabival újra játszom, Gyémánt Bálinttal duózom, a Smárton trióval barangoltunk Erdélyben. Egyáltalán az, hogy Erdélybe szinte hazajárok, fontos nekem.
| ||
rap: Mi az, amit át tudsz adni a következő generációnak?
JG: Nagyon jó látni, ha egy tanítványnak leesik a tantusz. Meg néha a tanítás kapcsán nekem is leesik. Nemrég például egy iskolai bemutató koncerten rájöttem, hogy sokkal dzsesszesebben játszanának a tanítványaim, ha több nyolcadot használnának. Ezt persze régről tudom, Babos Gyula sem mondott mást, Joe Pass, de még John Coltrane művészetéből is evidens a dolog, de hogyan vegyem rá a gyerekeket? Nagyon leterheltek, sokat kell tanulniuk, talán nem is bíznak annyira magukban, tehát kevesebbet tudnak gyakorolni elmélyülten.
rap: Mi a legmerészebb zenei kívánságod?
JG: Mondjuk, egy telt házas Carnegie Hall-koncert? De a viccet félretéve, azt kívánom, hogy sokaknak örömet okozzon a zenénk, és tudjanak róla, hogy van.
A teljes interjú itt olvasható.
