Laurel Halo és Andy Stott a Trafóban

  • 2013. április 22.

Snoblesse

Az atlanti paktum a kísérletezőbb elektronikus zenében is működik – e tételt ketten is igazolják.

Hiánypótló elektronikus zenei sorozatot indít a Trafó, feltörekvő nemzetközi és hazai művészek főszereplésével – kiemelt szerepet kínálva az izgalmas felfedezéseknek és a koncertszerű zenehallgatási élménynek. Elsőként egy michigani hölgy és egy brit úriember mutatja be produkcióját (melyeket ezúttal is honfitársaink live actjei és dj-szettjei kereteznek).


Andy Stott a dubtechno szigorúan letisztult és hipnotikus világában kalandozva indult nyolc évvel ezelőtt, és bár az évek során megjelent jó pár kislemezével sokféle stílus felé kacsintgatott, mégis folyton visszatért a gyökerekhez. A 2011-ben kiadott dupla EP-jeivel (We Stay Together, Passed Me By) viszont letért a jól kitaposott ösvényről, és a koszosabb, karcosabb hangzások felé tájékozódott. A tavaly év végén megjelent Luxury Problems talán az eddigi legmarkánsabb kiadványa, mellyel megtalálni vélte az általa keresett komplex és szokatlan szépséget. A lemezen a lelassított, zsigeri pulzálás, az apokaliptikus törzsi hangulat és a kopott, nehéz basszusszőnyegek mellett kifacsart, mégis angyalian gyönyörű hangminták is főszerepet játszanak. Albuma nem csupán az önkifejezés következő szintjét jelentette számára, hanem meghozta az áttörést a szélesebb közönség felé is. Olyan meghatározó magazinoktól kapott kedvező kritikákat, mint a Pitchfork, a New York Times és a Vogue, s egyik legnépszerűbb száma, a Numb, a Chanel divatház legutóbbi bemutatóján is hallható volt.


Az amerikai dalszerző-énekesnő, Laurel Halo zenéire mindenekelőtt a klasszikus detroiti techno és az analóg szintetizátorok hangzása volt hatással. Szerzeményeinek összetett egyediségét a hideg géphangok és a saját, szinte éteri vokáljának kiegyensúlyozott játéka adja – ez tölti meg zenéjét súlytalan lebegéssel és végtelen melegséggel. Hangját olykor önálló zenei alkotóelemként használja: ha kell, hangszíneinek váltogatása révén idézi fel a transzcendentalitást. Dalaiban számára fontos, mély kontrasztokról mesél: az erőszak és a szépség, az analóg tökéletlenség emberiessége és a digitális reprodukció tökéletessége, vagy virtuális kapcsolatok és a fizikai izoláció – ez utóbbiból ered a neves Hyperdub kiadónál tavaly megjelent debütáló lemezének címe is. A Quarantine-t a mérvadó underground zenei magazin, a The Wire az év albumának választotta.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.