Ha volt és van a rockzenében igazi boszorkány, akkor csakis Lydia Lunch lehet az. A New York-i zajzenei (egykori nevén: no wave) színtér bárónője a 70-es évek vége óta formálódó (underground filmekre és egyéb, nem zenés performanszokra is kiterjedő) munkásságában a vér, a fájdalom, a sötétség, a szex, a betegség és a halál az összetartó erő, a legjobb pillanatokban pedig mindehhez könyörtelen, éjfekete gúny is társul. Lydia dolgozott az évek során Nick Cave-vel, a Sonic Youth-szal és más nagy felforgatókkal is, de mindvégig megőrizte saját hangját és kikezdhetetlen kompromisszumképtelenségét. Jelenlegi zenekarával, a Retrovirusszal saját zenei múltját idézi meg vadul, vibrálóan és provokatívan, ahogyan csak ő tudja.
| ||
Ms. Lunch járt már egyszer az A38-on, a Rés a présen rovat munkatársa szóba is elegyedett vele:
rap: Hogyan választottad ki a Retrovirus zenészeit?
LL: Bob Berttel, aki korábban a Sonic Youthban és a Pussy Galore-ban is dobolt, mindig is együtt akartam dolgozni. A gitáros, Weasel Walter egy zseni, aki nagyon jól ismeri a lemezeimet, és pontosan tudja, hogy merre akarok haladni vele. Tim Dahl pedig megteremti mindehhez a pszichodinamikus alapokat.
rap: Mit jelent ma a zajzene fogalma?
LL: A hagyományos zene eltörlését.
rap: Ma is úgy gondolod, hogy a rockzene túl biztonságos?
LL: Inkább túl puha.
A teljes interjú itt olvasható, a soha el nem puhuló énekesnő pedig az A38-on látható-hallható.
