A két nyughatatlan brit a nyári koncert után most a dj-pultba tér vissza.
Ajánlom
Kai Campos és Dom Maker Cornwallból, illetve Brightonból érkezett, azután Londonban találkoztak, és 2008-ban hozták tető alá az utóbbi fél évtized egyik legbefolyásosabb elektronikus formációját. Már első – a legendás, stílusteremtő Hotflush kiadónál publikált – EP-jeik is némi túlzással korszakos jelentőségűek. A Maybes vagy a Sketch On Glass mai füllel hallgatva is frissnek hat: ezek a számok már magukon hordozzák a duó laza, a könnyedséget a precíz kompozíciós technikával vegyítő stílusának jegyeit.
Igazából 2010-ben a Crooks & Lovers című első albumuk megjelenése után lett nyilvánvaló, hogy a Mount Kimbie több mint egyszeri meglepetés: a kifáradó és/vagy kommercializálódó dubstep után (nem hiába emlegették a nevükkel kapcsolatban a posztdubstep műfajkreálmányt) mutattak kiutat egy sok-sok stílus jegyeit elegyítő izgalmas ritmikájú, friss hangulatú zenékkel. A basszusokat részben onnan hozták magukkal, de finomítottak is rajtuk: az akusztikus és géppel gyártott hangstruktúrák, no meg tökéletesen választott és beépített hangminták ügyes kombinációjaként előálló MK-hangzás egyszerre hordozta az ambient hangképek kifinomultságát és masszív ritmusalapok mozgásra sarkalló precizitását.
Az első album után viszont (a 2011-es Carbonated EP-t leszámítva) hároméves csönd következett, ami nem is véletlen. Többek között az ő nyomdokaikon ravasz újítók és dühös renegátok árasztották el ez elektronikus zenei színteret: house, techno, bass music, future garage – sokszor olyan műfaji skatulyák, amelyek nemhogy előadónként, de néha számokon belül is csak részlegesen írják le a fő zenei csapásvonalat. Eme új zenei eklektikában próbált helyet keresni a tavalyi Cold Spring Fault Less Youth című második Mount Kimbie-album, amely úgy logikus folytatás, hogy közben el is távolodik a sokak által kályhaként használt Crooks & Lovers hangzástól. Miközben ügyes kompozíciós érzékük, a hangokkal, sőt hangmintákkal való gondos bánásmód képessége egy percig sem hagyja cserben őket, képesek a lehető legkülönbözőbb, gyakorta alig behatárolható műfajokban alkotni, s még ennél is különösebb, milyen érzékkel építik számaikba az énekhangot: saját, érlelődő vokalista produkciójukon kívül utalnánk mindenekelőtt a King Krule-vel való kollaborációjukra.
És míg a hallgatóra számonként képesek ráhozni a rájuk oly jellemző, jólesően bizonytalan, kissé kísérteties érzést, s míg olyan kattogós-lüktetős tánczenéket tudnak írni, mint a Made To Stray, addig nem fenyeget a veszély, hogy eltűnnének saját követőik tengerében. Nyáron jó kis koncertet toltak a Szigeten (itt írtunk róla), most dj-zni fognak egy egészségeset.
A Milestone Intézet 15 éve készíti fel sikeresen a világ legjobb egyetemeire jelentkező középiskolásokat, akiket autonómiára és felelősségvállalásra nevel. Az intézmény oktatási igazgatója szerint a legfontosabb, hogy a diákok megtalálják azokat a kérdéseket és témákat, amelyek őszintén foglalkoztatják őket. Ebben segítenek a Milestone-ban oktató szakemberek.
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné(This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
A filozófus-író (Denis Podalydès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.
