Két berlini argentin, egy New York-i japán és egy Bécsben élő bécsi lovagol kedd este a szintihullámon a Trafó pincéjében.
Ajánlom
Egy estére három remek produkciót is kaphatnak a kortárs szintipop/posztpunk/cold wave típusú zenék rajongói. Elsőként egy Buenos Airesből indult, ám Berlinben élő fiú-lány duót (a tagok: Carmen Burguess és Tomás Nochteff) kell említenünk, akik a szex és a hipnózis bűvöletében, a szintiwave, a kraut és a posztpunk nyers és zajos határterületein működnek – ők a felejthetetlen Mueran Humanos, akik színpadi produkciójukkal rendre lehengerlik a publikumot.
A japán Nao Katafuchi húsz éve él New Yorkban, egyszemélyes gitáros-szintis, akinek neonrideg újromantikus kiberpopja a Liquid Sky aláfestő zenéje is lehetne – örök kívülálló, remek ember, aki nem szégyelli az ehhez hasonló retrofuturista tónusokat.
A bécsi illetőségű Gran egyben a Totally Wired kiadó feje, fél éve már járt itt, akkor is a mostani este szervezői, a Küss Mich (azaz Gördön és a Splatter) vendégeként: a hírek szerint legendás koncertet adott egy szál gitárral a Beat On The Bratben – aki arról lemaradt volna, most pótolhatja a Trafó pincéjében található Kontra Klubban.
Soha nem látott hisztéria bontakozott ki a Fideszben, amiért a miniszterelnök-helyettestől megkérdezték, ki az a Zsolti bácsi. Ezzel párhuzamosan minden bizonyítékot nélkülöző hazugságkampányt folytat a kormány, közpénzmilliárdokból.
A bíróságok és a titkosszolgálat után a katonaságot is lábhoz parancsolná a Trump-kormányzat. A tábornokoknak tartott kínos eligazítás több volt erődemonstrációnál, és a hadsereg vezetőinek már most dönteniük kell, hagyják-e, hogy saját országuk polgárai ellen vezényeljék őket.
Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.
A Nobel-díjas író hét regényét válogattuk össze, amelyek szerkesztőségünk tagjai számára sokat jelentenek az 1985-ben megjelent Sátántangó óta – és már azt is tudjuk, hogy novemberben érkezik a legújabb Krasznahorkai László-kötet.
A Békés megyei városban csütörtökön délután futótűzként terjedt a hír, hogy Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas lett. Az író érettségije után, 18 évesen, 1972-ben, immár 53 éve hagyta el Gyulát, ahova csak néha tér(t) vissza. Évtizedek múltán megírta, a város már nem létezik.
Megelevenedő gyerekrajzok riogatnak a Firkák című filmben, amely nem mindig hatásos, viszont nagyon is érvényes mondanivalója van a traumafeldolgozásról és dühkezelésről.
Évek óta az esélyesek között emlegették, most végre elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést a Sátántangó és Az ellenállás melankóliájának szerzője.
A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.
Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).
Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.
A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.
