Két berlini argentin, egy New York-i japán és egy Bécsben élő bécsi lovagol kedd este a szintihullámon a Trafó pincéjében.
Ajánlom
Egy estére három remek produkciót is kaphatnak a kortárs szintipop/posztpunk/cold wave típusú zenék rajongói. Elsőként egy Buenos Airesből indult, ám Berlinben élő fiú-lány duót (a tagok: Carmen Burguess és Tomás Nochteff) kell említenünk, akik a szex és a hipnózis bűvöletében, a szintiwave, a kraut és a posztpunk nyers és zajos határterületein működnek – ők a felejthetetlen Mueran Humanos, akik színpadi produkciójukkal rendre lehengerlik a publikumot.
A japán Nao Katafuchi húsz éve él New Yorkban, egyszemélyes gitáros-szintis, akinek neonrideg újromantikus kiberpopja a Liquid Sky aláfestő zenéje is lehetne – örök kívülálló, remek ember, aki nem szégyelli az ehhez hasonló retrofuturista tónusokat.
A bécsi illetőségű Gran egyben a Totally Wired kiadó feje, fél éve már járt itt, akkor is a mostani este szervezői, a Küss Mich (azaz Gördön és a Splatter) vendégeként: a hírek szerint legendás koncertet adott egy szál gitárral a Beat On The Bratben – aki arról lemaradt volna, most pótolhatja a Trafó pincéjében található Kontra Klubban.
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné(This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
A filozófus-író (Denis Podalydès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.
