A forradalmi gitárzene idén új albummal jelentkező legendái lépnek fel Budapesten – el se hisszük, hogy ez nálunk is megtörténhet!
Ajánlom
A dublini alapítású My Bloody Valentine kezdetben csupán egy volt a nyolcvanas évek kis pinceklubokból indult zenekarai közül – hogy az évtizedfordulóra ők legyenek azok, akik forradalmasítják mindazt, amit gitáron játszott popzenéről gondolni szoktunk. Hogy korai felvételeik is érdekesek és izgalmasak voltak, talán csak utólag látszik ennyire élesen.
De annyi biztos, hogy az 1987-től a mai felállásában (Kevin Shields: ének, gitár, Bilinda Butcher: vokál, gitár, Debbie Googe: basszusgitár, Colm Ó Cíosóig: dob) szereplő MBV már 1988-ban is kiadott egy olyan albumot (Isn’t Anything címen), amely valóságos, idővel újra- és újraéledő mozgalmat indított el – azon zenekarokét, akik fellépés közben is szorgalmas cipőbámulással (shoegazing) vetették magukat észre. Persze ez csak afféle esetleges gesztus, lényegesebb ennél a zene, ami úgy szolgált szinte megejtően éteri dallamokkal (melyeket Kevin és Bilinda felváltva adott elő, erősítve a magában is izgalmas fiú-lány felállást), hogy mindezt manipulált, torzított, de a dallamtöredékeket még mindig őrző gitárhangok ölelték körül. S nem elég, hogy hangzást és befogadót a tremolókar sűrű használatával bizonytalanították el (ezt leszámítva alig használtak effektet!), de Shields, a zenekar agya gyakorta élt a gitár- és énekszólamok sűrű egymásra rétegzésével is. Ha nem volt elégedett egyik feljátszott gitárfutammal sem, akkor egymásra csúsztatta és egyszerre szólaltatta meg a lemezen valamennyit. Ez a maximalizmus végül az 1991-ben megjelent Loveless albumon (meg az annak munkálatai közben kiadott Glider és Tremolo E.P.-ken) teljesedett ki: több mint két évig tartott a lemezfelvétel, állítólag negyedmillió fontba került, ami csaknem csődbe vitte a legendás Creation kiadót (ami ezt követően ki is adta az MBV útját), de azt kell mondanunk, megérte.
A végső, tán a kellemes másnaposságra emlékeztető hangzást (számos producer kirúgása és a vissza-visszatérő fülcsengés leküzdése nyomán) gyakorlatilag egyedül Shields alakította ki: rajta kívül csak Bilinda járult hozzá érdemben az album elkészítéséhez – néhány emlékezetes vokális attrakcióval. A kész albumon együtt dolgoznak és hatnak a szinte megkapóan szép dallamok az alig érthető szövegekkel, és a látszólag kásás és recsegős, de valójában nagyon is egyben tartott gitárfutamrétegekkel. Ehhez adta még hozzá a ritmikus lüktetést Shields, amit persze a Colm Ó Cíosóig által feljátszott dobfutamok szétdarabolásával állított elő. S miközben az azóta eltelt évtizedekben számosan próbálták több, de inkább kevesebb sikerrel reprodukálni ezt a hangzást, s még többekre hatott áttételesen a munkásságuk, addig az MBV vagy tizenöt évre tetszhalott állapotba került. 2007-ben azután visszatértek, s két és fél évig rendszeresen lehetett találkozni velük fesztiválokon és exkluzív koncerteken. Közben a stúdióban is összeálltak – ennek eredménye lett az idén tavasszal megjelent (ki tudja, hány évig készült) mbv című albumuk (recenziónk róla itt), amelyen sok tekintetben ott folytatták, ahol még a kilencvenes évek elején abbahagyták – s ennél jobbat tán nem is tehettek volna. Biztosak vagyunk benne, hogy nálunk is jók lesznek, s azt is reméljük, hogy hozzá még rettenetesen hangosak!
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné(This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
A filozófus-író (Denis Podalydès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
Hatos Pál Hideg polgárháború című könyve afféle szintetizáló munka, ahol a történész szerző az 1918-19-es forradalmak és az ellenforradalom korszakának közös, inkább szomorú tapasztalatait és a máig ható következményeit elemzi. A könyv letehetetlen, noha csöppet sem szívderítő olvasmány.
