A forradalmi gitárzene idén új albummal jelentkező legendái lépnek fel Budapesten – el se hisszük, hogy ez nálunk is megtörténhet!
Ajánlom
A dublini alapítású My Bloody Valentine kezdetben csupán egy volt a nyolcvanas évek kis pinceklubokból indult zenekarai közül – hogy az évtizedfordulóra ők legyenek azok, akik forradalmasítják mindazt, amit gitáron játszott popzenéről gondolni szoktunk. Hogy korai felvételeik is érdekesek és izgalmasak voltak, talán csak utólag látszik ennyire élesen.
De annyi biztos, hogy az 1987-től a mai felállásában (Kevin Shields: ének, gitár, Bilinda Butcher: vokál, gitár, Debbie Googe: basszusgitár, Colm Ó Cíosóig: dob) szereplő MBV már 1988-ban is kiadott egy olyan albumot (Isn’t Anything címen), amely valóságos, idővel újra- és újraéledő mozgalmat indított el – azon zenekarokét, akik fellépés közben is szorgalmas cipőbámulással (shoegazing) vetették magukat észre. Persze ez csak afféle esetleges gesztus, lényegesebb ennél a zene, ami úgy szolgált szinte megejtően éteri dallamokkal (melyeket Kevin és Bilinda felváltva adott elő, erősítve a magában is izgalmas fiú-lány felállást), hogy mindezt manipulált, torzított, de a dallamtöredékeket még mindig őrző gitárhangok ölelték körül. S nem elég, hogy hangzást és befogadót a tremolókar sűrű használatával bizonytalanították el (ezt leszámítva alig használtak effektet!), de Shields, a zenekar agya gyakorta élt a gitár- és énekszólamok sűrű egymásra rétegzésével is. Ha nem volt elégedett egyik feljátszott gitárfutammal sem, akkor egymásra csúsztatta és egyszerre szólaltatta meg a lemezen valamennyit. Ez a maximalizmus végül az 1991-ben megjelent Loveless albumon (meg az annak munkálatai közben kiadott Glider és Tremolo E.P.-ken) teljesedett ki: több mint két évig tartott a lemezfelvétel, állítólag negyedmillió fontba került, ami csaknem csődbe vitte a legendás Creation kiadót (ami ezt követően ki is adta az MBV útját), de azt kell mondanunk, megérte.
A végső, tán a kellemes másnaposságra emlékeztető hangzást (számos producer kirúgása és a vissza-visszatérő fülcsengés leküzdése nyomán) gyakorlatilag egyedül Shields alakította ki: rajta kívül csak Bilinda járult hozzá érdemben az album elkészítéséhez – néhány emlékezetes vokális attrakcióval. A kész albumon együtt dolgoznak és hatnak a szinte megkapóan szép dallamok az alig érthető szövegekkel, és a látszólag kásás és recsegős, de valójában nagyon is egyben tartott gitárfutamrétegekkel. Ehhez adta még hozzá a ritmikus lüktetést Shields, amit persze a Colm Ó Cíosóig által feljátszott dobfutamok szétdarabolásával állított elő. S miközben az azóta eltelt évtizedekben számosan próbálták több, de inkább kevesebb sikerrel reprodukálni ezt a hangzást, s még többekre hatott áttételesen a munkásságuk, addig az MBV vagy tizenöt évre tetszhalott állapotba került. 2007-ben azután visszatértek, s két és fél évig rendszeresen lehetett találkozni velük fesztiválokon és exkluzív koncerteken. Közben a stúdióban is összeálltak – ennek eredménye lett az idén tavasszal megjelent (ki tudja, hány évig készült) mbv című albumuk (recenziónk róla itt), amelyen sok tekintetben ott folytatták, ahol még a kilencvenes évek elején abbahagyták – s ennél jobbat tán nem is tehettek volna. Biztosak vagyunk benne, hogy nálunk is jók lesznek, s azt is reméljük, hogy hozzá még rettenetesen hangosak!
A chicagói születésű bíboros XIV. Leó néven lép Szent Péter hivatalába, ő lehet a híd a konzervatívok és a progresszívok között. Beszédében Ferenc pápát méltatta, a békét szorgalmazta.
A Magyar Péter által közzétett hangfelvételből kiderült, hogy a honvédelmi miniszter „szakít a békementalitással”. De nem az lenne az első lépés, hogy kimondják, a magyarok békéjét Vlagyimir Putyin fenyegeti?
Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.
Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügynökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.
Joachim A. Lang dokumentumokon, jegyzőkönyveken, a grafomán Goebbels naplóján alapuló filmje, a Goebbels, a manipuláció művészete voltaképpen egy prémium kategóriás ismeretterjesztő film, amely beavat ebbe az embertelen logikába.
Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.
A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.
Az eredetileg 2010-es Próbaidő című kötet címe, története, egész miliője az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül. Megragasztható-e, ami eltört? Van-e lehetőség az újrakezdésre, a kapcsolatok meggyógyítására sok év távlatából?
Kudász Gábor Arion fotográfus szerint ma egy művésznek ki kell állni és értelmes összefüggő mondatokban érvelnie kell, be kell mutatnia egy projektet, a képeket meg nem értő hallgatóságának.
A főpuritán ugyanabban az ingben jár már huszonöt éve, mondta róla egyik régi harcostársa, szintén híres puritán. Körülötte a többiek is igyekeztek mindjobban, úgyszólván a maga teljességében megélni a puritánságukat.
