A forradalmi gitárzene idén új albummal jelentkező legendái lépnek fel Budapesten – el se hisszük, hogy ez nálunk is megtörténhet!
Ajánlom
A dublini alapítású My Bloody Valentine kezdetben csupán egy volt a nyolcvanas évek kis pinceklubokból indult zenekarai közül – hogy az évtizedfordulóra ők legyenek azok, akik forradalmasítják mindazt, amit gitáron játszott popzenéről gondolni szoktunk. Hogy korai felvételeik is érdekesek és izgalmasak voltak, talán csak utólag látszik ennyire élesen.
De annyi biztos, hogy az 1987-től a mai felállásában (Kevin Shields: ének, gitár, Bilinda Butcher: vokál, gitár, Debbie Googe: basszusgitár, Colm Ó Cíosóig: dob) szereplő MBV már 1988-ban is kiadott egy olyan albumot (Isn’t Anything címen), amely valóságos, idővel újra- és újraéledő mozgalmat indított el – azon zenekarokét, akik fellépés közben is szorgalmas cipőbámulással (shoegazing) vetették magukat észre. Persze ez csak afféle esetleges gesztus, lényegesebb ennél a zene, ami úgy szolgált szinte megejtően éteri dallamokkal (melyeket Kevin és Bilinda felváltva adott elő, erősítve a magában is izgalmas fiú-lány felállást), hogy mindezt manipulált, torzított, de a dallamtöredékeket még mindig őrző gitárhangok ölelték körül. S nem elég, hogy hangzást és befogadót a tremolókar sűrű használatával bizonytalanították el (ezt leszámítva alig használtak effektet!), de Shields, a zenekar agya gyakorta élt a gitár- és énekszólamok sűrű egymásra rétegzésével is. Ha nem volt elégedett egyik feljátszott gitárfutammal sem, akkor egymásra csúsztatta és egyszerre szólaltatta meg a lemezen valamennyit. Ez a maximalizmus végül az 1991-ben megjelent Loveless albumon (meg az annak munkálatai közben kiadott Glider és Tremolo E.P.-ken) teljesedett ki: több mint két évig tartott a lemezfelvétel, állítólag negyedmillió fontba került, ami csaknem csődbe vitte a legendás Creation kiadót (ami ezt követően ki is adta az MBV útját), de azt kell mondanunk, megérte.
A végső, tán a kellemes másnaposságra emlékeztető hangzást (számos producer kirúgása és a vissza-visszatérő fülcsengés leküzdése nyomán) gyakorlatilag egyedül Shields alakította ki: rajta kívül csak Bilinda járult hozzá érdemben az album elkészítéséhez – néhány emlékezetes vokális attrakcióval. A kész albumon együtt dolgoznak és hatnak a szinte megkapóan szép dallamok az alig érthető szövegekkel, és a látszólag kásás és recsegős, de valójában nagyon is egyben tartott gitárfutamrétegekkel. Ehhez adta még hozzá a ritmikus lüktetést Shields, amit persze a Colm Ó Cíosóig által feljátszott dobfutamok szétdarabolásával állított elő. S miközben az azóta eltelt évtizedekben számosan próbálták több, de inkább kevesebb sikerrel reprodukálni ezt a hangzást, s még többekre hatott áttételesen a munkásságuk, addig az MBV vagy tizenöt évre tetszhalott állapotba került. 2007-ben azután visszatértek, s két és fél évig rendszeresen lehetett találkozni velük fesztiválokon és exkluzív koncerteken. Közben a stúdióban is összeálltak – ennek eredménye lett az idén tavasszal megjelent (ki tudja, hány évig készült) mbv című albumuk (recenziónk róla itt), amelyen sok tekintetben ott folytatták, ahol még a kilencvenes évek elején abbahagyták – s ennél jobbat tán nem is tehettek volna. Biztosak vagyunk benne, hogy nálunk is jók lesznek, s azt is reméljük, hogy hozzá még rettenetesen hangosak!
A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák.
Az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkáiból nyílt kiállítás a Collegium Hungaricum Berlinben, a képek a két világháború közti Berlin hangulatát is jól visszatükrözik.
Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak.
A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.
Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.
A Csajok befejezésének immár nyolc éve, s Lena Dunham mintha azóta sem találná azt a hangját. Most visszatért a tévéhez Túl sok című minisorozatával, de ez mintha a Csajok kicsit sárgább, kicsit savanyúbb mostohatestvére lenne.
A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.
változtasd meg / életed / válts a Vígbe/ bérletet / tüntesd fel az / adószámod / jöjjön el a / te országod / küzdve küzdj és / bízva bízzál / vigyázz nehogy / vissza-/ hízzál (Erdős Virág: Imperatívusz)
Ezt a napokban posztolta a MÁV vezérigazgatója, Hegyi Zsolt. A mondatot azért is érdemes megjegyezni, mert tökéletesen kifejezi annak az öngyilkos közlekedési koncepciónak a lényegét, amely az elmúlt tizenöt évben figyelmen kívül hagyta a vasutat, és engedte, hogy teljesen leépüljön.
