rés a présen: Mikor, kikkel és milyen megfontolásból kezdtétek el szervezni a Desiré Fesztivált?
Urbán András: A Kosztolányi Dezső Színház 2006-ban elindított egy egész évben működő befogadói programsorozatot, a Desiré villamosát, ahol a színház szervezésében különböző kortárs színházi és más művészeti megnyilvánulások történtek, amelyek nem a színház produkciójában készültek. Ennek folyományaként született meg a Desiré központi állomás nevű fesztiválunk. Nem utolsósorban fontosnak tűnt egy kortárs, avantgárd színházi kulturális platform kialakítása, ami az adott térség és maga a színház kommunikációjában jelenthet változást. A Desiré a multikulturális Szabadkán az utolsó olyan rendezvény szinte, ami több nyelven kommunikál, tehát magyar és szerbhorvát feliratok, háromnyelvű katalógusok vannak. Itt a független, innovatív, progresszív történetek kapnak helyet. A Desiré egyébként a bonyolult városi viszonyok között Lovas Ildikó akkori kulturális tanácsos közbenjárása következtében jöhetett létre. A Desiré Fesztivál pedig a Kosztolányi Dezső Színház csapata. We are desiré.
| ||
rap: Milyen gyakorlata, hagyományai alakultak ki a rendezvénynek menet közben, és milyenné lett mára?
UA: Nem lehet tagadni az egyre nehezebb anyagi helyzetet. Nyilván az ember a körülményekhez képest, azok viszonyában próbál létrehozni egy programot. Az utóbbi időben jellemzőbb a régió, az exjugó térség jelenléte, mint amennyire a kezdeti szándék ezt feltételezte. Továbbra is a Nyugat a nehezen becserkészhető számunkra, de nehéz is megtalálni azt, ami az igazán jó ebben a történetben. A szabadkai értelmiség egy része nem feltétlenül a balkáni ügyekkel akar foglalkozni. Feltételezem, hogy a Desiré sokban hozzájárult az egész térség színházi ügyeinek művészi értelemben vett alakulásához. Ami jó, és immár ötödik alkalommal megmaradt, hogy ez továbbra sem a protokoll, illetve a polgári sznobság fesztiválja. Az egy más kérdés, hogy a környék fesztiváljai, a nagyok is főleg pénzügyek miatt kezdtek el regionális programot nyomni. Számunkra azért ez startban fontos volt. Az exjugó térség előadásai sem a kezdetekben, sem most nem valami jugó nosztalgiából kerültek a fesztiválra, ez senkit sem érdekel. De az igen, hogy egy hosszú idő után kulturális értelemben találkozzunk, és nézzük meg, ki mit csinál az új identitásában.
rap: Mi lesz az idei fesztivál tematikája?
UA: I am desiré az idei fesztivál alcíme. Ez nyilván egy vállalást feltételez annál a rétegnél, akiknek ez a fesztivál fontos, és ezen keresztül lát meg egy világot, ha úgy tetszik, gondolkodást. I am desiré, azaz én desiré vagyok, kisbetűsen. Ilyen. Más. Aki persze ugyanaz. Az idei fesztivál az emberről és a színházról szól. Egyrészt, mert azért mindig is ez a lényeg, másrészt, mivel egyetemes értelemben is az emberi magatartás az egyik kiindulópontja annak a színháznak, amelyik eszmeileg is jelen időben létezik, illetve szinte az összes előadás, amely jelen lesz, felülvizsgálja, foglalkozik a színházzal, előadó-művészettel.
rap: Mik a kiemelt programok, és melyek azok, amelyek személyesen fontosak neked?
UA: Az 55 plusz, a zágrábi Montázssztroj előadása. Szerintem O. Frljic mellett Borut Separovic (az előadás rendezője) a legérdekesebb horvát rendező. Eddig szebben és értelmesebben nem láttam a szociális és társadalmi valóság összefonódását a színházzal. Végre Zsótér Sándor is itt lesz a fesztiválon, illetve a ljubljanai Via Negativa legújabb produkciói, aminél jobb performanszszínházat még nem igazán sikerült látnom a környéken.
rap: A Kosztolányi mivel vesz részt a fesztiválon?
UA: Táborosi Margaréta Az ember komédiája című rendezését játsszuk, amely Sziveri János költészetére épül. Saját előadást végül is mindig játszunk, idén ez egy afféle showcase pillanat a fesztiválon, mint ahogyan a végén látható lesz, a szabadkai népszínház Kostana című előadása is az én rendezésemben.
rap: Milyen új bemutatók lesznek nálatok az évadban?
UA: Ebben az évben készül a Rózsa című előadásom, amelynek kiindulópontja a régebben készült Tolnai Ottó-darab, a Kisinyovi Rózsa fizikai történései, tehát egy, a szövegről lemondó, a fizikai cselekvést vizsgáló produkcióról van szó. Tüntetően nem aktuális. Ezt követően a belgrádi Bogavac nővérek hoznak létre egy Antigoné-előadást, majd műsorra kerül a Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című regényéből készült színházi változat Szabadkáról, Csáth Gézáról, a nyolcvanas évekről, a máról.
rap: A színházon kívül szerinted mit érdemes Szabadkán megnézni?
UA: Van, aki azt mondja, a városházát, lesz, aki a környék fröccsözős kocsmáit, gasztronómiai öngyilkossággal egyenlő tanyalátogatásait fogja mondani. Ha egy hétig követed a Desiré programjait, és utána részt veszel a kötetlen bulijainkon, gondolom, szabad idődben egy kis belvárosi, palicsi séta mellett inkább csak aludni, pihenni fogsz.
rap: Az elmúlt évek tapasztalatai alapján mit gondolsz, mi az a minimum és maximum, amit színházzal el lehet érni?
UA: Számomra inspiráló felismerés, hogy mivel a színház klasszikus értelemben akkor létezik ugyebár, ha valaki valakit néz, azaz ha valakik találkoznak egy adott térben és időben, eleve egy társadalmi tettről van szó. Tehát a színház önmagába véve is egy társadalmi akció. Ez lehet a dolgok eleje és vége is. A jó színház nem beszél mellé, hanem van. Ott és akkor. Tágabb értelemben is. Az adott térségben is.
