Frédéric Gros kortárs filozófus Párizsban él, lelkes túrázó és esszéista egyben, akinek két szenvedélye találkozott ebben az írásában. Ódaként hivatkozom a műre, hiszen le sem tagadható Gros lelkesedése és elfogultsága a téma iránt, amit kiválóan tükröz a helyenként már-már lírai, csodaszép, magas minőségű fordítás. Jót tesz az írásnak ez a szenvedély, mágnesként vonza az olvasót, legszívesebben már a negyedik oldal után útra keltem volna. El is vittem a könyvet egy sétára, de hamar kiderült, hogy gyaloglás közben gyaloglásról – vagy bármiről – olvasni meddő próbálkozás, helyenként életveszély, legalábbis esetemben mindenképp. Nem ajánlom kipróbálásra.
A könyvet „minden gyalogló nőnek” dedikálja a szerző, és az ajánló további részében is kizárólag nőket nevez meg inspirációs forrásként. Egy kis kutatómunkát követően elképesztő életutak tárultak elém. Itt van példlául Alexandra David-Néel, „az első európai nő, aki felfedezte Tibetet”, Isabelle Eberhardt, a 20. század hajnalán férfiként élő és muszlim hitre térő utazó-felfedező-író, vagy a kortárs amerikai feminista-aktivista író, Rebeca Solnit, aki „elsőként tudta leírni és feltárni, mit jelentett a nőknek a magányos gyaloglás”.
A kötet első fele személyesebb hangvételű, gördülékeny, míg a másodikban inkább politikai és kultúrtörténeti vonatkozásokat gyűjt össze az író. Az elméleti fejezeteket filozófia- és irodalomtörténeti alakok gyalogláshoz köthető anekdotái színesítik. A történetek könnyedebbé teszik a könyvet és színesebbé a Rimbaud-ról, Rousseau-ról, Gandhiról vagy Kantról alkotott képünket, ugyanakkor, mivel az elképesztő életek legtöbb esetben kényszerbe és/vagy őrületbe torkollnak, joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, mennyire követendő példák. A felsorolt zsenik talán nem a legjobb reklámarcai a gyaloglásnak, de a történetek egyrészt roppant szórakoztatók, másrészt rávilágítanak az aranyközépút értékére (Nietzsche egy időben például napi nyolc órát gyalogolt). Ismét kiderül: a zsenit és az őrültet csak egy hajszál (és/vagy pár év) választja el egymástól, és valóban mindent túlzásba lehet vinni.
Gros felfogásában mindfulness gyakorlatként rajzolódik ki ez a tevékenység.
„A gyaloglás – nem találtak még ki ennél jobb dolgot arra, hogy lassabban menjünk. [...] A gyaloglásban egyetlen teljesítmény számít: az ég fénye, a táj ragyogása. A gyaloglás nem sport.”
Gross megkülönbözteti a gyaloglást a helyváltoztatástól, amiknek a segítségével haladás céljából hagyunk el egy helyiséget egy másikért (mondjuk az irodát a konditeremért, az otthonunkat a boltért). Ilyenkor „az odakint csak átmenet [...] nincs saját értéke. Az utat az otthonunk és a metró között mindig úgy tesszük meg, hogy a testünk siet, a gondolatainkat még a magánéletünk részletei foglalkoztatják, de már előrevetítik a munkával járó kötelességeket, a lábunk trappol, miközben kezünk idegesen turkál a zsebünkben, hogy megbizonyosodjunk róla, semmit sem felejtettünk el. Az odakint szinte nem is létezik”.
Nem csak a kint nem létezik igazán; mi sem. „A pillanatok elszakadnak egymástól, mintha különállók lennének, annyira tele van, hogy széttöredeznek. Ilyenkor az ember túltölt, telítődik. A gyaloglással töltött napok hosszabbak: hosszabb ideig élsz. Mintha hagynád, hogy minden óra, minden perc, minden másodperc lélegezzen, elmélyüljön”.
A lelassulás, a test használata arra, amire hivatott, a mindennapoktól való eltávolodás a tiszta jelenlét ritka élményét adja:
„Ilyenkor szinte már nem is tudod, hová tartasz és miért, és ez nem is fontosabb, mint a múltad, vagy az, hogy hány óra van. Szabadnak érzed magad, mert mihelyt emlékezned kellene korábbi pokolbéli elkötelezettségeid jegyeire – név, életkor, foglalkozás, életpálya –, minden nevetségesnek, jelentéktelennek, kísértetiesnek tűnik”.
Ebben a legjobb egyedül részt venni, a beszélgetés, a társaság csak megzavarja mind a testet (hiszen a test ritmusának máshoz kell alkalmazkodnia) mind az elmét (társaságban nem lehet befelé figyelni). De ekkor sem vagyunk egyedül: „mihelyt elindulok, ketten vagyok. A testem és én: egy pár vagyunk, régi nóta. A lélek a test tanúja. [...] Figyelem magam, biztatom magam.”
A magány és a szabadság mellett a gyaloglás új nézőpontot ad a csend, a nélkülözhetetlen dolgok, a hála vagy a jóllét fogalmaihoz kapcsolódóan is. Természetes gyógyír a rohanó, gyűjtögető élet ellen, kiégés esetén. Lehetőség, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.
A könyv második felében Gros a gyaloglás egyéb megjelenési módjait veszi végig. Gandhi élete és legnagyobb vállalkozása, a sómenet a gyaloglást spirituális és politikai tetté, ellenállássá változtatta. Az összehangolt, egyenruhás, katonai menetelés az erőfitogtatás és a lenyűgözés, egységesítés eszköze („A politikai hatalom fenyegetően közli: vagy én, vagy a káosz. Nincs más, csak én, az Állam, aki képes köztetek egységet és összetartást teremteni”). Elmélkedik a zarándoklat, a közparkokban való séta, a városi séta mibenlétéről is, melyek érdekes adalékok ugyan, de nem érnek fel a könyv első felének lélekkel átitatott gyalogláshimnuszához.
A zárófejezet ismét a magasba emeli A gyaloglás filozófiáját – mind a könyvet, mind a témát. A fáradtságról beszél Gros ebben a fejezetben. Azt állítja, hogy a mindennapokban a kimerülés és a stressz fáradtsága telepszik ránk, melyek nem jóféle fáradtságok. A gyaloglás máshogy fáraszt el, és ez a típusú fáradtság az ellenszer az élet monotonitása ellen. „Belefáradni a többiekbe, abba, hogy minden alkalommal ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a beszélgetéseket, ugyanazokat az egyetértő mosolyokat találod meg náluk. Belefáradni abba, hogy mindig mindenütt ugyanazok a kicsinyes logikák ismétlődnek, abba, hogy látod, semmi sem változott, nem változik, nem fog változni. Belefáradni önmagadba, a kiszámítható reakcióidba, a megszokott kerékvágásaidba. [...] A gyaloglás varázsa abban áll, hogy a lépések meddő ismételgetésében megtaláljuk az ok nélküli okot a folytatásra.”
