Idén szeptemberben lesz 230 éve, hogy a New Jersey állambeli Burlingtonban megszületett James Fenimore Cooper, az amerikai regényirodalom egyik úttörője, és indiánregényein keresztül a világirodalom műfajteremtő, máig népszerű szerzője. Talán éppen ez az évforduló lehet az apropója, hogy a Park Könyvkiadó, illetve a műfordító Gy. Horváth László hiánypótló vállalkozásra szánták el magukat, és magyar nyelven is végre hozzáférhetővé tették Cooper legismertebb művét, Az utolsó mohikánt. Olyan regényről van szó, amit nem kell a magyar olvasóknak bemutatni, hiszen sok-sok generáció óta meghatározó ifjúsági olvasmányként van jelen a hazai közönség előtt – csakhogy eddig minden egyes magyar kiadás egyben átdolgozás is volt, rövidített verzió, a fiatal olvasóknak szánt egyszerűsítésekkel.
| ||
Cooper könyve, illetve a teljes Bőrharisnya-pentalógia eredetileg nem gyerekeknek szólt, sőt, a maga nyerseségével és azzal, ahogy a háborús erőszakot olykor meglehetősen kendőzetlenül ábrázolta, a korabeli felnőtt olvasóközönség körében is bizonyosfajta meghökkentést keltett. És persze ezzel együtt hihetetlenül népszerűvé is vált hazájában ugyanúgy, ahogy Európa legtöbb országában is. Az egy külön irodalomszociológiai vizsgálatot igényelne, hogy rálássunk, azalatt a bő másfél évszázad alatt, ami a művek eredeti megjelenése óta eltelt, mitől „mentek le” ifjúsági irodalomba ezek a könyvek, mindenesetre tényként megállapítható, hogy Cooper indiánkönyvei itthon is elsősorban a kiskamaszok érdeklődésére tarthattak és tarthatnak ma is számot. Éppen ezért érdekes kísérlet most a csonkítatlan verzió magyar kiadása – meglátjuk, hogy ebben a formában és terjedelemben (428 oldal a könyv) is megtalálja-e ez a klasszikus a maga közönségét.
Sólyomszem, Chingachgook, Uncas és a Munro lányok romantikus története eredetileg 1826 februárjában jelent meg, az elhíresült regénysorozat második köteteként, az első, 1823-as Bőrharisnya (eredetileg: The Pioneers) után, és az 1827-es A préri előtt. A pentalógia utolsó két kötete jóval később, 1840-ben (Nyomkereső) és 1841-ben (Vadölő) jelent meg végül. A korábban Jane Austen-utánérzéssel (álnéven), majd kémregénnyel (ezt már a saját nevén) jelentkező szerző valódi nagy sikereit ezekkel az indiántörténetekkel érte el, és tény, hogy az indiánkönyvek között megjelent tengerészregényei is jól mentek a maguk idején, ma már szinte csak a Bőrharisnya-sorozatra emlékszünk tőle, és abból is leginkább Az utolsó mohikánra.
Nyilván ehhez hozzátartozott a maga korában a könyvek információszállító jellege is: a világ nagyrészén, de még magában az akkori Egyesült Államokban is az akkori vagy a közelmúltbeli határterületeken zajló élet ismeretlen volt, és mint ilyen, egyszerre csábító és fenyegető is. Cooper pedig, mint rendes romantikus regényíró, olyan történeteken keresztül tárta a határvidéki élet fényes és kevésbé fényes oldalát a korabeli olvasók elé, amiket New Yorktól Londonon át Budapestig (és tovább: elég, ha az orosz „Fenimore-kultuszra” gondolunk) egyaránt érteni és élvezni tudott a közönség.
Nem hiába tartozott rajongói közé Victor Hugo is, aki a század legnagyobb írójának nevezte amerikai kollégáját – igaz, annyi lazítással, hogy „Franciaországon kívül”. A másik nagy francia írófejedelem, Honoré de Balzac sem fukarkodott a dicséretekkel, bár ő már kissé kritikusabb volt a cooperi opus sok darabjával (ezeket lesajnálóan „rapszódiáknak” nevezte), de a Nyomkeresőt ő is remekműnek vélte, Coopert pedig a természetleírás kizárólag Walter Scotthoz mérhető mestereként ünnepelte. De még a huszadik században is akadtak Coopernek jelentős rajongói, mint D. H. Lawrence például, aki a Vadölőt az előző század Tolsztojt, Dosztojevszkijt vagy Flaubert-t megszégyenítő mesterműveként emlegette.
| ||
.jpg.jpg "James Fenimore Cooper")
Coopernek nem csak nagy rajongói, de nagy kritikusai is akadtak, egyikük, a honfitárs Mark Twain például egy olyan kegyetlen esszét közölt róla 1895-ben Fenimore Cooper's Literary Offenses (kb. Fenimore Cooper irodalmi bűnei) címmel, hogy azt máig is megemlegetik. Elég csak a Vadölőről szóló írás utolsó bekezdéséből idézni, hogy belássuk, miért: „Hogy ez művészet lenne? Nincs benne invenció, nincs rend, rendszer, nincs következetesség, sem eredmény; nincs benne semmi életszerű, semmi izgalmas, semmi felkavaró, a valóságnak ehhez semmi köze; a szereplői zavarosan vannak megrajzolva, szavaik és tetteik folyton azt bizonyítják, hogy nem olyan figurák, mint amilyennek a szerzőjük gondolta őket; a humora szánalmas, az emelkedettsége nevetséges; a párbeszédek – ó! leírhatatlanok; a szerelmi jelentek kínosak, nyelvezete pedig valóságos bűn az irodalommal szemben.”
Amikor Twain mindezt megírta, Cooper már majd fél évszázada halott volt, az amerikai regény pedig jóval túl volt már a Moby Dicken, a Tamás bátya kunyhóján és a Huckleberry Finn kalandjain is. Onnan visszanézve lehet, hogy Cooper romantikus indiáneposzai kissé meghaladottnak tűntek már – ám éppen az, hogy Twain is még ilyen heves támadást indított ellenük, azt mutatja, továbbra is hatottak, jelen voltak, a fiatalabb írókat is arra ösztökélték, hogy valamiféle viszonyt alakítsanak ki velük. Ez Cooper elképesztő terjedelmű életművének más darabjaira már rég nem volt igaz, a Bőrharisnya-sorozaton kívül minden egyéb viszonylag hamar feledésbe merült.
Hogy miért épp ezek a regények hatottak ötven-száz vagy százötven évvel később is Cooper munkásságából? Talán, mert a romantikus próza regénypoétikája és a valóságos történelmi anyag épp ezekben a regényekben tudott olyan szimbiotikus viszonyt kialakítani, ami hosszabb távú hatást tett lehetővé a számukra. Az a világ, amiről szóltak, éppen azáltal maradt érdekes később is, hogy viszonylag hamar eltűnt, s egyfelől kevés magas színvonalú korabeli (vagy csak kicsit későbbi) irodalmi beszámoló maradt fönt utána. Másfelől a téma, a civilizációk összecsapása, és az amerikai expanzióval együtt járó, az őslakosok kultúráját gyakorlatilag majd mindenestől felszámoló genocídium ma is jelentős kérdése az Egyesült Államok emlékezetének, s az ezt az emlékezetet meglehetős tudatossággal vizsgáló amerikai prózának.
Cooper nézőpontja és leírásai nyilván nagyon sok szempontból meghaladottak már régóta, ugyanakkor mégsem került mindenestől a perifériára az életműnek ez a része a huszadik században sem. Talán, mert az író mindkét oldalon igyekezett teljes tablót rajzolni a karakterekből: az indiánok sem csak vademberek, ahogy a fehérek sem a civilizáció feddhetetlen terjesztői, sőt. Néha már-már az tűnik túlzottan is patikamérlegen kimért írói fogásnak, hogy mindkét oldal értékeiből és bűneiből ugyanannyit igyekszik megmutatni. Mindenesetre jellemző, hogy Az utolsó mohikán 2008-as Oxford University Press-féle kiadásának (amely a jelen magyar fordítás alapja is volt) borítóján szereplő híres festmény, John Vanderlyn 1804-es Jane McCrea halála című képe jóval kevésbé állta ki az idők próbáját az indiánok reprezentációja szempontjából, mint Cooper regénye, amiben szintén szerepet kap a telepesnő meggyilkolásának története.
| ||
.jpg "John Vanderlyn: Jane McCrea halála (1804)")
A regényhez 1990-ben írt utószót John McWilliams (ez a szöveg az új magyar kiadásban is szerepel), s ebben azt mondja: „Az utolsó mohikán a mi esti híradónk, a tizenkilencedik század eleji Amerika regénykonvenciói és határvidéki problémái közé visszavetítve.” Vagyis a Cooper-könyv mai jelentősége nem elsősorban a hódítók és a meghódítottak összeütközésének romantikus leírásából fakad, hanem abból, hogy rajta keresztül arra is ráláthatunk, a tizenkilencedik század öntudatos, de korrektségre törekvő amerikai elbeszélője hogyan próbálta meg ezt a nagyon terhelt és szomorú történetet hozzáférhetővé tenni a maga kora számára. Nem csak az ábrázolt (a függetlenségi háború előtti) történelmi kor van benne tehát Az utolsó mohikánban, de a megírás idejének, az önállóságban magára találó fiatal Egyesült Államoknak (a polgárháború előtti) látásmódja is, és talán ez az, ami miatt ma is érdemes elővenni – különösen ebben a mostani, csonkítatlan formában és nagy műgonddal elkészített fordításban.
Az utolsó mohikán magyar fordítástörténete egy igen gazdag hagyomány: a regény első magyar változata 1847-ben jelent meg az Eötvös József-féle Ifjusági Könyvtár-sorozatban Vachott Sándorné (Csapó Mária) átdolgozásában. Később újrafordította a könyvet Garády Viktor és Majtényi Zoltán is, a legismertebb magyar változat pedig – ami külön könyvben, illetve a nagy népszerűségnek örvendő gyűjteményes Nagy indiánkönyvben is megjelent – Réz Ádám munkája. Gy. Horváth László új fordítása a maga teljességében és frissességében ennek a komoly tradíciónak a betetőzését jelentheti.
Az új magyar kiadásban szerepel Cooper 1831-es, az akkori angol kiadáshoz írt előszava is, amit itt a Sorközön is el lehet most olvasni.
null
null
