Camus eléggé vágta, mi a szarról beszél. A bűnről és a bűnhődésről. Mert sokszor nem a bűnödért büntetnek meg. Az életed az, ami felett ítélkeznek. A Közöny kurvára nem üres pofázás. A Junky William S. Borroughts-tól meg egy csodálatos könyv arról, milyen ezerrel tolni az anyagot.
Így beszél interjúiban Nico Walker, a 2018-ban megjelent "sikerkönyv" — sok ezer eladott példány, szinte himnikus kritika, 8 országba eladott jogok —, a Kopasz szerzője, amikor arról kérdezik, milyen könyveket olvasott a börtönben, miközben a sajátját írta.
Hozzátehetjük: Walker is eléggé vágja, mi a szarról beszél.
Pornót nézni Irakban
Nico Walker 1985-ben született az ohioi Clevelandben: eseménytelen gyerekkor, tengődő kamaszévek, céltalan dugások, nagy szerelmi drámák, marijuana-terítés, és a 19 éves Walker máris a hadseregben találja magát kopaszon (a kopasz, angolul cherry jelentése a katonaszlengben: újonc, zöldfülű). És bár Irakban kvázi képzetlen felcserként meg kéne gyógyítania azon társait, akikkel tegnap még pornót nézett a bázison, sajnos nincs készleten antibiotikum. Mondjuk ideje nagy része amúgy is a testrészek összeszedésével megy el.
| ||
Egy év után tér haza, személyisége a súlyos poszttraumás stressz hatására hamar darabjaira hullik: csúnyán rácsúszik az ópiátokra, aztán elkezd bankokat rabolni, mintha csak kávézgatni járna. Pár hónap alatt tíz rablással összeszed 40 ezer dollárt.
Walker saját elmondása szerint részt vett olyan iraki bevetéseken, ahol ártatlan helyiek is életüket vesztették — a hazatérése után olyanná alakult a személyisége, amelyből teljes mértékben kilúgoztak minden moralitást. Azt sem fogta föl, hogy bármilyen értelemben törvénytelen dolgot csinál. „Nem értettem, mi ez a felhajtás“ — mondta például a letartóztatásáról. 2012-ben aztán bűnösnek vallja magát, 11 évre ítélik el, de per pillanat a tervezett szabadulási dátuma 2020 november.
A könyvből származó bevételeiből pedig elkezdte visszafizetni az ellopott pénzt a bankoknak.
Nullpont
Walker pár év leforgása alatt kitüntetett iraki háborús veteránból először bankrabló, aztán író lett. A Kopasz fikciós regény, de alapvetően a saját története, amit Walker teljes egészében a börtönben írt meg — a börtönkönyvtár mindig zsúfolt olvasótermében egy írógépen, amit egy kiadó küldött be neki. Egy idő hajnalban kelt, csak hogy egyedül írhasson.
Walker úgy írta meg élete első könyvét, hogy nem használt semmilyen szövegszerkesztőt. Szerkesztője telefonon kommentálta a kiküldött a kéziratot, Walker pedig a megjegyzések alapján újraírta az adott részt. Telefonálni a kentucky-i fegyházban egyhuzamban nem lehet negyed óránál többet, úgyhogy a folyamat nem volt gyors. Álíltólag ugyanez lassította a megfilmesítési jogok eladását.
A Kopaszt nevezték már az első nagy amerikai regények, ami feldolgozza a középnyugaton pusztító "ópiátjárványt", de hasonlították Hemingway-hez is. Mindemellett nyilván növeli az eladhatóságát az is, hogy mindenféle patrióta propagandával vagy önigazoló narratívával szemben úgy láttatja az iraki háborút, mint a moralitás nullpontját — ground zeró-ját.
Walker több helyen hangsúlyozza is: véletlenül sem akar bölcsnek vagy pacifistának tűnni: részese volt az erőszaknak, a borzalmakat nemcsak látta, hanem el is követte.
Kopogtatás a koponyán
Innen származik az az elviselhetetlenül kopogós, üres, száraz, töredezett elbeszélői stílus, amit ez a reflexiómentes, kérlelhetetlen, csontig hatoló őszinteség működtet — olyan ez a szöveg, mint az ütemes kopogtatás a koponyán a kopasz fejbőrön át.
| ||
A Kopasz névtelen beszélője azt tapasztalja meg, hogy a moralitás ground zeró-ja nem Irak, nem az ölés, nem a háború, nem is a halál, hanem az élet. Úgy általában. Az ember mindig totálisan idegen, és nemcsak a többieknek, hanem önmaga számára is. Az életesemények sorozatában hiába is keresnénk bármiféle értelmet, így semmit nem is kell magunkra venni. Csak az idegenség lehet sajátunk.
A Kopasz névtelen elbeszélője ezért így tudja megindokolni tetteit, így beszél arról, mi miért történt vele: „Mondhatnék pár üres szarságot, de igazából fogalmam sincs.“
A Kopasz megírása viszont talán elvezette Wakert egy másik következtetéshez is. Többször beszél arról, hogy a személyiség újraépíthető — ha igazi a mélypont, ha teljes a lemeztelenedés, akkor egészen a kezdetektől.
Mindenesetre Walker optimistán néz szabadulása elé, örül neki, hogy van dolga, célja, még pénze is — a legtöbb fegyenc ilyesmit nem mondhat el magáról. Úgy érzi, van miért kikelnie reggel az ágyból, és ez nem kis dolog.
(Guardian, Rolling Stone, Electric Lit, Pen.org, Npr,)
_______
A Sorköz a Magyar Narancs könyves-irodalmi online magazinja. Kerber Balázs költő itt nyitott meg nekünk csillagkapukat, Háy Jánossal itt beszélgettünk az írás céljáról, itt pedig együtt van minden eddigi cikkünk.
_________
Nico Walker: Kopasz, Libri Kiadó, 356 oldal. Fordította: Mesterházi Mónika.
Részlet a Prológusból
Emily zuhanyozni ment. A szobában félhomály, öltözködöm, keresek egy inget, ami nem véres, nincs szerencsém. A nadrágnak is annyi – kiégett a tökömnél. Heroinista stílus, mintha máris híresek lennénk.
Lemegyek. Livinia a nappaliba pisilt. Nagy tócsa pisi. Azt mondom: – Anyádat, Livinia – de elég halkan, hogy ne hallja. Jó kutya: csak elbasztuk kissé a szobatisztaságot.
Előszedem a papírtörlőket meg egy sprayt. A konyhapulton van egy doboz Pall Mall. Egyet kirázogatok, rágyújtok a tűzhelynél. Keresek a konyhaszekrényben fecskét. A konyhaszekrényben minden fecske véres és görbe, mint a kínzószerszámok. És van két műanyag zsineg is a konyhaszekrényben, meg egy doboz vattás fülpiszka, meg a digitális mérleg, és két kanál, piszkos vattával. A fecskék végén tompák a tűk, de ezzel kell beérni. Emilynek tízre az iskolában kell lennie, és így is rohanás lesz. Délutánig nem lesz idő új tűt venni. Húsz perc múlva kilenc, de szerintem menni fog. Blacknek ma pontosnak kell lennie, és hoz is nekünk valamit, nem aggódom. A pisit felitatom a papírtörlővel. A foltot fertőtlenítővel dörzsölöm be, kidobom a használt papírtörlőt.
Black megáll a kocsifelhajtón, az oldalsó ajtón beengedem. Átnyújt egy kék rongyba csomagolt .45-ös pisztolyt; azt mondom: – Hadd kapjak még egy grammot.
Azt mondja, oké. – Akkor az hét húsz – mondja.
– Nem gond.
Előszedem neki a mérleget, nekilát, hogy lemérjen egy grammot. Azt mondom: – A tegnapi kurva lájtos volt.
Tudja. De nem szól semmit. Mind így csinálják: megrövidítenek, tudják, hogy megrövidítettek, aztán úgy viselkednek, mintha te basztál volna ki velük.
– Emlékszel, fel is hívtalak miatta.
Emlékszik. De mindent hülyén kell csinálnia, mert díler.
Azt mondom: – Na. Ne bassz már ki velem. Azt mondtad, tartozom neked, mintha rendben lett volna. És nem mintha nem raknám neked össze hamarosan.
Azt mondja, oké.
Odamegyek a lépcsőhöz, és felkiáltok Emilynek. – Hahó, szivi. Black van itt. Gyere le, és küldj be te is egy kicsit velem.
Azt mondja, egy perc, és lejön.
Elfelezem a heroint, és kiteszek tiszta kanalakat: egyet nekem, egyet a csajomnak. Egy pohárba vizet töltök, és egy kicsit felszívok egy fecskébe. Jó erősen kinyomom a vizet, hogy ha van vérrög a tűben, szakadjon le. Felszívok még egy kis vizet, és a kanálba adom. Hallom, hogy Emily jön le a lépcsőn, megkavarom a heroint a vízzel, és odalépek a tűzhelyhez. Emily köszön Blacknek. Black is köszön. Mondom Emilynek: – Te az vagy ott, a pulton.
Azt mondja: – Kösz, bébi.
Alacsonyra csavarom a gázt, és a láng fölött főzöm a cuccot, míg kicsit sisteregni nem kezd; aztán leveszem. Emily közben gyűrt nekem egy kis darab vattát. Tudja, hogy sietek. A haja még nedves. Elveszem a vattát, és ráejtem a kanálra. A vatta elsötétül és duzzadni kezd. A cuccot a vattán keresztül felszívom, és kitolom a levegőt a fecskéből. Ami a fecskében marad, elég sötétnek tűnik.
Emily azt kérdi: – A tiédet mind megcsinálod most?
– Aha.
– Biztos, hogy ez bölcs dolog, bébi?
– Semmi gond. Ha nagyon hamar nem szerzek megint, akkor nem tudom, mit számítana.
Kicsit extrán fáj, mikor ennyire tompa a tű. Meg tudja nehezíteni, hogy eltaláld a vénát. De eltalálom simán, és ez jó előjel. Szerencsés nap lesz.
Belövöm.
Először az íz jön: aztán indul a fles. És tulajdonképpen az egész oké, a melegség átvérzik rajtam. Aztán a szokásosnál erősebb lesz az íz, olyan erős, hogy émelyít. És rájövök: hogy eddig mindig halott voltam, miközben cseng a fülem.
A konyhapadlón fekszem, a tököm hideg.
Emily hajol fölém: – Gyerünk.
Fölemelem a fejem. Emilyre nézek. Blackre nézek. Black a pulthoz hátrált. Az arcába akarok nevetni, de nem tudok.
Emily keze hideg. – Mondjál nekem valamit!
A sliccem nyitva, és jégkockák vannak az alsómban.
– Te tettél jégkockákat az alsómba?
– Azt hittem, meghalsz – mondja.
– Korán van még.
Látom, hogy a sírással küszködik. Mondom: – Sajnálom. Csak vicceltem. Jól tetted, hogy ezt csináltad. Nem kell szégyellned magad. Jól csináltad.
– Te kurva állat!
– A francba, hölgyem. Mit akar tőlem?
Fölkelek a padlóról, odamegyek a mosdóhoz, és kihalászom a jégkockákat az alsómból. A farkam kilátszik: hideg, nem mutat valami fényesen.
– Ha tudtam volna, hogy ez jön, levágtam volna a fanszőrömet.
Black távozik a konyhából.
– Jól vagy?
– Remekül. Told te is, bébi. Még el kell téged juttatnunk az iskolába, és mindjárt kilenc.
Fölveszem a jégtálcákat a földről. Háromféle jégtálca is van: zöld, kék és fehér. Megtöltöm őket a csapnál, és visszateszem a fagyasztóba.
Néha rosszul érzem magam a kutya miatt. Azt mondtuk: Lesz egy kutyánk, és nem leszünk többé drogfüggők. Úgyhogy szereztünk kutyát. De maradtunk drogfüggők. És most drogfüggők vagyunk, kutyával.
Black bent van a nappaliban. Rajzolok neki egy ábrát: – Ez a Lancashire, ez itt a Hampshire, ez a Coventry. Itt fogok parkolni, a stoptábla után, ahonnan már egyirányú. Felveszel, és átviszel a Lancashire-be. Megállsz pár házzal a sarok előtt, és kiteszel. Aztán áthajtasz az üzletsor mögötti parkolóba. Ott vársz meg. Én tök gyorsan bemegyek, kijövök, és ott fogok átjönni. És akkor nem lesz más dolgod, csak elviszel odáig, ahol leparkoltam, kiteszel, és ennyi. Ott hátul találkozunk, elfelezzük a pénzt, meg minden. Jól hangzik?
– Ja. Jól hangzik.
– Akkor készen állsz?
– Ja.
– Oké. Akkor várj egy percet, és mehetünk. Emilynek tízkor órát kell tartania.
Emily a konyhában van, már jobban érzi magát.
Mondom: – Akkor én megyek. Nemsokára jövök.
Azt feleli: – Vigyázz magadra.
Mondom, vigyázok.
Egy piros-fehér házakból álló utcában lakunk, ahol nem érezzük magunkat otthon, se Emily, se én. De azért örülünk, bár gyakran szomorúak vagyunk, mert úgy érezzük, lassan mindent elveszítünk.
Emilyre néha nagyon rájön az üvöltözhetnék, és mindenféle faszság miatt ordítozik velem, mintha tudnék bármin is változtatni; és kénytelen vagyok azt mondani neki: – Mi a fasz van veled? Megőrültél, bazmeg? Mért csapsz ekkora zajt, mintha épp gyilkolnának? Épp gyilkolnak? Én gyilkollak? A szomszédok azt fogják gondolni, én gyilkollak. És felhívják, bazmeg, a rendőrséget. És kijön ide a rendőrség, meglátnak, és azt mondják: „Ez a pasas pont úgy néz ki, mint az, aki ezeket a kurva rablásokat csinálta.” És akkor mehetek a börtönbe, bazmeg, és rémesen fogod érezni magad.
És néha azt feleli, hogy bocs. Vagy néha nem mond semmit. És néha a nyakamba bokszol. Erre azt mondom: „Picsába! Bébi, mit bokszolsz a nyakamba?
