KÖNYVMELLÉKLET

A ló néz

Dezső András: Magyar kóla

Sorköz

A Zichy Jenő és a Nagymező utca sarkán álló 31.-es számú épület – bár pirosra festett kapuja tele van graffitikkel – tisztes polgári háznak tűnik. Arra végképp nem gondolna senki, hogy az 1920-as évek végén ebben a házban olyan illegális tevékenység folyt, ami egy fiatal báró halálához vezetett. Az épületben ugyanis kokainbarlang volt, a ma kocsmaként használt pince pedig szado-mazo kínzókamraként működött.

Ezzel a történettel kezdődik a szerző tavaly megjelent Maffiózók mackónadrágban folytatásának vagy inkább testvérének is tekinthető könyv, amely nagyjából az első oldalon berántja az olvasót, és aztán nem is engedi el. A maffiózók a magyar szervezett bűnözés történetét meséli el az 1970-es évektől, a Magyar kóla pedig a kokain magyarországi útját követi végig az 1920-as évektől napjainkig.

Ki gondolta volna, hogy száz évvel ezelőtt „Budapest kokainban úszott”, azt meg pláne nem, hogy ahol ma drogéria feszít az Andrássy úton, ott a 20-as években még az első magyar kokainbáró, Kokós Lexi mulatott és szívta fel bőszen a kis csíkokat? Az, hogy a 90-es évek és a 2000-es évek elejének alvilági és éjszakai életét meghatározta a drog, már kevésbé meghökkentő, az elő­ásott sztorik sora viszont annál inkább az. Nem mintha olyan durvák vagy elképzelhetetlenek lennének, hanem azért, mert Dezső – csakúgy, mint első könyvében – figyelemre méltó alapossággal veti bele magát a rendszer tanulmányozásába. A szerző érdeklődésének középpontjában – ahogy ezt többször ki is fejti – nem azok állnak, akik szombatonként két whisky mellett egy utcácskát is feltolnak az orrukba, de még csak azok sem, akik ezt naponta többször megteszik, hanem a nagy­halak, akiktől az anyag érkezik. Bár néhány rövid fejezet erejéig a szerző kitér híres emberek kokainos ügyeire is, felidézi Stohl András vagy Borkai Zsolt azóta legendássá vált történeteit, de ezek a könyv legkevésbé izgalmas részei. Ám ez is Dezső érvelése mellett szól: a kokainnal kapcsolatban valóban nem az egyszerű fogyasztó az érdekes, hanem az a jól megszervezett, ma is olajozottan működő hálózat, amelynek köszönhetően a kolumbiai ültetvényekről a fehér por a magyar emberek orrába jut. Azok az érdekesek, akik ma is mozgatják a szálakat, és ha jól csinálják, teljességgel láthatatlanok maradnak. Meg azok, akik már rég kiszálltak, rács mögé vagy a szerb maffia kezére kerültek, vagy esetleg maguk is függőkké válva meghaltak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.