Luís de Camões (1524–1580) portugál költő nevében az o betűn lévő hullámvonal a nazális hangzást jelöli. Az o után egy halk n-t is ejteni kell. Magyarul lehet azt mondani, Kamoes.
Valószínűleg ez az õ, és később az ã betű hat csupán idegenül a magyar olvasó számára a most megjelent Vétkek, balsors, szerelmek című könyvben. Az a személyes világ és közösségi miliő, amelyet Joaquim F. L. Pimpão ajánlásából, Rákóczi Istvánnak a költőt bemutató tanulmányából és a versekből meg lehet ismerni, otthonos.
Az, hogy Camões pontosan mikor született, nem tisztázott, és az sem, mely településhez kötődött jobban a család. Ebben vetélkedés is megfigyelhető volt, ahogy nálunk Petőfiért Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között. Camões élt Portugália nagy világtörténeti pillanata idején, amikor hazájának gyarmatai voltak, ő pedig a Távol-Keletre hajózott a királyt szolgálni. Ott írhatta meg fő művét, A lusiadák című eposzt, amelynek kéziratát a legenda szerint hajótörésekor megmentett, és amelyért ünnepelték – de ott veszítette el élete szerelmét is, aki kínai nő volt. Lírai költeményeinek gyűjteményét még Mozambikban ellopták tőle. Életében az eposzon kívül csak néhány verse jelent meg, halála után viszont kultusza lett. A Kalligram által most kötetben kiadott költeményei is később, jórészt kézzel írt, az egykori emlékkönyvekhez hasonló versgyűjteményekből kerültek elő. Emiatt jó néhány neki tulajdonított versről nem is lehet biztosan tudni, hogy tényleg ő írta, vagy valamelyik epigonja. Nemzeti költő, akit a Salazar-rezsim fölhasznált saját céljaira, ahogyan csak egy rég halott költőt használni lehet. Például szelektíven: eposzából a testi gyönyörökkel foglalkozó részt a rendszer és az egyház elvárásának megfelelően nem tanították. A fasiszták még hatalmon voltak, amikor a verseit megzenésítve énekelte Amália Rodrigues, ami akkor provokációval ért fel.
Az iskolás gyerekek azért szerethetik, mert emléknapja, a portugál közösségek napja tanítási szünet, ám akinek tanulnia kellett a nemzeti eposzt megismerhető részleteit, az két hét alatt meggyűlölte. „Eredj, bosszantsd Camõest!” mondják a bosszantó gyereknek Portugáliában, és mivel a költő 1549 körül egy csatában elveszítette fél szemét, az is bevett szólás, „félszemű, mint Camões”. Egy humorista mondott olyat, hogy Portugáliában mindenki Camões akar lenni, de senki sem szeretne félszemű lenni. A kötet bemutatóján elhangzott, ismert egy beafsteak, amelyet Camõesről is szoktak emlegetni, mivel a hússzeletre csak egy tükörtojást ütnek. Azt az autót is Camõesnek mondják a közlekedési rendőrök, amelyet le kell meszelni, mert nem működik az egyik fényszórója. Ez a XXI. századra jellemző szeretetteljes irónia a versek alapján egy művelt, szorongó, érzelmes, de sohasem érzelgős szellemnek szól.
„Nem voltam jó huszonöt esztendőre”
– olvasható az Alig pár évet éltem, és tengődve kezdetű szonettben, amely mintha saját magának írt sírverse lenne. A költeményt nem életuntság szülte, hanem keserűség, sötét fantázia és a zárt formák, rímképletek fölötti szöszölés szeretete. Írja, eget-földet bejárt, kockáztatott, gályáját elfújta, darabokra szedte a szél, ő maga „halak vacsorája” lett, messze hazájától. A gálya nyilván metafora, de a többi versben másféle lélekvesztők is felbukkannak, a tenger mellett folyókon. Látszik, az ilyen világjáró hajóknak minden zugát belakta, ahogyan magyar kortársa, Balassi Bálint a végeket. Abban is emlékeztet Balassira, hogy bár jó néhány szonett szól a beteljesületlen, éteri szerelemről – olyan is, ami a Donnát Istenhez hasonlítja –, egyszer csak ezt olvassuk: „áldott a te lelked, mert úgy akartad,/ hogy tőled busás jutalmam lehessen”. Érdekes az is, mennyire benne él a görög-latin és az európai irodalmi hagyományban. Egyik szonettjét egy olasz eredeti Petrarca-sor zárja, „mert a szép halál az élet jutalma”. Nem azért, mintha nem tudott volna odaillőbbet írni, hanem mert ez, és a parafrázis az akkori ízlés szerint magasabb rendű volt, mint az eredeti gondolatokból épülő mű. Ámor és Fortuna gyakran feltűnik, ez az ember a két végén égethette a gyertyát, miközben istenes versei nagyon erős, megszenvedett hitről tanúskodnak.
Attól – a fél szemmel kapcsolatos megjegyzések tudatában – biztosan megilletődik az olvasó, hogy gyakran a látás, az álom, egy szép nő szemének látványa az az élmény, ami a verset megemeli:
„Ha a víz tetején tűz lángja táncol,
s nem válik el a nappal és az éjjel,
és ha a föld olyan magasra ér fel,
hogy felsejlik az égi imperátor;”
„Egy a folyón himbálódzó dereglye
az aranyló Tejo-t két részre osztja,
szép dámákat láttam, fennen ragyogva,
csillagokat egy nap körül kerengve.”
„Ha életem vas és tűz felemészti,
ha vészben elesem, mint egy halandó,
a szemedben, mint főnix, fogok élni.”
„A tarka pillangó gyakorta szokta
a gyertyafényt, mellyel nem tud betelni,
körbeszállni, míg az rabul nem ejti,
és a lángjában el nem ég lobogva;”
„A Mondegónak édes vize tiszta,
ide édes álmomban visszajártam,
hitegetett a sok remény csalárdan,
az emlék még vak szemem is kinyitja.”
„Földi gályám” – írja az először idézett szonettben Camões. Mohácsi Árpád fordítói megoldása a magyar olvasónak eszébe juttathatja Kazinczy Ferenc művét, a Pályám emlékezetét, esetleg a Bevégeztem földi pályám kezdetű katolikus éneket, vagy Pál apostol levelét Timóteushoz („pályámat megfutottam, hitemet megtartottam”) – vagy csak azt, hogy valóban: a hajó, bár vízen jár, tényleg a parttól indul és mindig oda is tart.
Mohácsi Árpád a kötethez írt megjegyzésében úgy fogalmaz, azokért a finomságokért szerette meg Camões verseit, amelyek a szavak elsődleges jelentésén túl a lényeget hordozzák. Arra figyelt, mi az a költői elem a versben, ami nem hagyja, hogy a szöveg közhelyessé váljon. Ezt a sajátosságot igyekezett a fordítással visszaadni, kapcsolatot teremtve a mai magyar és a reneszánsz kori portugál világ között. Ehhez olyan nyelvet alakított ki, amely kicsit régies, de azért jól érthető.
A portugál szonettek tízszótagos sorokból állnak, de mivel a célnak a rímelés szempontjából magyarul jobban megfelelt a 11 szótagos csonka jambus, ezt a sort választotta. A rímképletet azonban mindenütt az eredetinek megfelelően adta vissza, összetartozó egységként kezelve a két négysoros és a két háromsoros versszakot.
A fordító azt írja, ahol a forma és a tartalom egysége érdekében kompromisszumot kellett kötnie, a költői megoldást választotta a szöveghűség rovására is. A jambus üteme gyakran erősen lüktet, mint a nyugatosok fordításaiban. Máshol ellágyul, mert spondeusok vannak az utolsó egész verslábban. Néha pedig döccen és fordul a ritmus: „…hogy megöljön és mindig lóvá tegyen,/ nem veheti el, hogy reményem legyen”; „Sorscsapás miatt nem fog el félelem”. A rímhelyzetben lévő szavak itt egy tízszótagos, ötös jambikus sor végén lennének tökéletesek. Ezek a sorok annyiban felelnek meg a formának, hogy tizenegy szótagosak. A legtöbb olvasó azonban biztosan nem jambusok, spondeusok és trocheusok kottázásával halad a könyvben, vagy ha igen, tisztában lehet azzal, hogy minden fordítás kísérlet. Abban azonban egységes a kötet, hogy a versek tartalmára végig jobban lehet figyelni, mint a zenéjére, ami a világos mondatoknak köszönhető.
Mohácsi Árpád a könyvbemutatón említi, hogy ha fordítás közben kínálkozott egy-egy Balassitól, vagy épp Katonától, Madáchtól ismert szó, és illett a szövegbe, használta. Ennyi szabadság megilleti a fordítót. Bátran használ olyan szavakat is, mint báj, csoda, bűn, kecses, szomj, édes, dal, pokol, gúzs, emészt, csalóka, pompa, buja, kebel, kőszív, méla, mákony, porhüvely. A maguk helyén ezek pontosak, életre is kelnek mind. Inkább a ma használatos kifejezések között akadt, ami feltűnt, mint fehér kavics a betonban. A vesztés-nyerés mérleg nekem idegenül hangzik. És bár olyan költő verseiről van szó, aki elkártyázta az özvegyek, árvák megsegítése céljából rá bízott közpénzt, az talán mégis túlzás, hogy Ámornak trükkjei vannak.
Az, hogy a fordító szereti Camõest, a verseit és az esendő embert is, érződik az egész könyvön. Mohácsi Árpád nem hiszi el, hogy igaz lenne a legenda, miszerint Lajosunk a hajótörés után a szerelme helyett az eposz kéziratát mentette meg. Ezt a történetet csak azért találhatták ki, hogy a hazaszeretetét hangsúlyozzák, és azért terjesztették, mert épp ez állt a hatalom érdekében. Mohácsi már egyetemistaként fordított Camões-szonetteket, amelyek szerepelnek a kötetben. Nem lehet megállapítani, melyek ezek, mert a hang végig egyforma karakterű, egy érett férfi hangja. Rákóczi István, aki a kötetet szerkesztette és a verseket válogatta, azt mondta a könyvbemutatón, hogy ha rajta múlna, 10 és 25 éves kor között nem tanítaná, sőt, megtiltaná Camões olvasását. Abszolút felesleges, mert ez a költészet eredetiben is az ötven fölöttieket érinti meg igazán.
Luís de Camões: Vétkek, balsors, szerelmek. Mohácsi Árpád fordítása. Kalligram, 2022. Szerkesztette, válogatta és az utószót írta Rákóczi István. 3990 Ft
