Kedves Olvasónk!
A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 1997. április 10-i számában jelent meg.
A néni kétségtelenül a főváros egyik legrégibb szolgáltatója, és nem olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Nála már csak a Gozsdu udvari Bandi úr örökebb darab. Három milliméteres, aranyfoncsorozott belga üvegtükrében sokan jól megnézhették magukat az eltelt hatvan esztendőben. Igaz, időnként belelőttek a képbe, de az azóta sem torzít, legfeljebb az embernek szikralátása támad tőle.
Budán, a rövidke Roham utcán körülbelül egy perc alatt lehet végigmenni. A Déryné cukrászda neoeklektikus portálján meg szemközt egy évek óta a háza tetején búsuló, jaffatekintetű német juhászon kívül közben mindössze egy homályos fodrászüzlet kirakata a látványosság. Ez a műemlék bolt azonban titokzatosabb, mint a cseresznyetorták meg az említett blöki együttvéve. Egy magányos fodrász néni szomorkodik, vagy inkább csak állandóan emlékezik benne. Ha megkérdeznék tőle, hogy: „Tessék mondani, van múzeum errefelé?”, biztos nem mondaná azt, hogy, ha felnéz, kedves, ott van a Vár, hanem körbemutatna az üzletben. Ha valaki addig még nem vette volna észre a nem hivatalos fodrászmúzeumot: ódon hangulata ellenére ez egy működő üzlet. Nem szabadna majdan új fodrász kezére adni, elnézve, ahogy az csillagközi lila álomcsempékkel ad helyt a hiú ábrándoknak, hogy még kétezerötvenben sem terjed el valami hiperallergia, amitől már senkinek nem lesz szüksége hajszárításra, valamint hogy nem a Sommer parókaüzleté a jövő. Itt nyugodtan össze lehetne gyűjteni a magyar fodrászmesterség ereklyéit, mielőtt már a patinás nullásgépre is kezdenének alkudni.
Egyelőre bármikor be lehet ugrani egy megnyugtató hidegdauerre vagy egy elmélyült, hosszas peroxidálódásra annak, aki rögeszmésen hisz a haj rendületlen regenerálódó kedvében. Vagy mosatás ürügyén, akár csak egy időkiruccanásra azoknak, akik megpihenni és hajhagymáikat féltve WU sampont szagolni vágynak.
A magányos üzletasszony egy életre szóló frizurakészítési kedvtől fűtve harminckilencben jött férjhez az akkori borbélyságba. Ekkor lett koedukált, majd kizárólag női fodrászat a helyiségből. Egy darabig még fizették a másik, a stafírunggyűjtő, lebombázott női fodrászat bérleti díját, míg hirtelen fordulattal rommá nem nyilvánították azt.
A jelenlegi üzlet márványburkolata egy akkori fusiakció finom művű eredménye a Vár márványtermének olasz származású nyersanyagából, amiért cserébe ingyenvágás járt az olaszoknak. A segédlevél már rég szakmába hajlott, amikor olyan vendégek jártak ide ondoláltatni vagy bubisítani, mint a Zichy grófné vagy Kosztolányiné a Logodiból, elkerülvén a hajnali részegséget.
„A grófné angyal volt – mondja Anna néni –, a háború után már alig volt pénze fodrászra. A kitelepítés előtt még ide, a szemben lévő varrodába dolgozott be, hogy eltartsa a csípőtöréses férjét meg a három gyermekét, aztán egyik vidéki cselédje fogadta be őket. Szerény és kedves volt, szerették az emberek. A mai napig el tudnám készíteni a frizuráját, egyébként is nagyjából emlékszem a volt vendégeim hajára.
A Kosztolányinénak például mindig hollófeketére kellett festenem a haját. Az furcsa, markáns nő volt, bejött, alig köszönt, annyit mondott, hogy: festés, ondolálás, és nagyokat köpött a kezében lévő újság már elolvasott lapjaira, majd összegyűrte és kidobta."
Anna néni kacagva harákol, hogy utánozza az írófeleséget, mialatt kezére gumikesztyűt húz. „Kibírhatatlan volt” – suttogja. Napokig lehetne hallgatni a vendégekről szóló történeteit, de közben ott az aktuális nyírás, kell a dauer meg a szín a hajnak, és a beérkező hölgyek türelmetlenek, jóllehet nyugdíjasok. Azért egy darabig még faggatom a nénit, lábatlankodva.
„A háború alatt lövés érte a szép tükröket, de pótolhatatlanok” – meséli, így egy festőművész vendég a repedéseket átfestette futórózsává, megmentve ezzel az értékes darabot az enyészettől és újabb műalkotással gazdagítva a fodrászatot. Igen nehéz időszak köszöntött az üzletre az államosítás idején, mégis sikerült elkerülni a szövetkezetbe való belépést.
Legjobb védekezés a támadás: a néni mindennap elolvasta Rákosi vezércikkét a Népszabadságban, hogy tanuljon, és mivel a vezér azzal operált, hogy a maszekokat meg kell győzni a jövő egyetlen biztos útjáról, a kollektivizálásról, a néni mindig hivatkozhatott arra, hogy őt még nem győzték meg. Sőt feljelentette a feljelentőit.
Záróra helyett biztosítékként türelmi idő volt kiszabva a kliensek részére, hogy ne vizes hajjal, esetleg fixálatlan dauerrel kelljen távozniuk. Hol a kollégák valamelyike mint daueridőtartam-szakértő, hol a közeli pártiroda egy megbízottja mint türelmiidő-specialista figyelte az üzletet. Erre Anna néni bement az irodára meg a kerületi iparhatósághoz is, hogy észrevételezze üzletének fixírozásából eredő nyugtalanságát. Néztek a jó fodrászra, mint valami könnyező pócsi Szűzmáriára, mit képzel itten, mit valótlankodik nekik.
Aztán jött az ellenforradalom, a csinibabák kora, a frizsideres évek, és egy kisebb rendszerváltás is történt, ám Anna néni semmin nem döbbent meg többé. Reggel kinyitott, este bezárt, csak az utcán történtek néha furcsaságok. Bent a sok évtizedes hajszárítók, ollók, hajsütővasak működtek olajozottan, jegyre, készpénzre egyaránt. Lassan megjelentek az ifjú filmesek történelmi jeleneteket forgatni, és a néni vágott nekik is.
Ma már csak csendben szolgáltat tovább picit a porköves ablakok mögött.
