Ásatás

"A szakítás, a poétikai kaland és az érzéki eksztázis szerzője"

A Világíró: J.-M. G. Le Clézio

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2022. augusztus 14.

Sorköz

J.-M. G. Le Clézio 2008-ban kapta meg az irodalmi Nobelt, a Narancsban pedig utánajártunk annak, mivel is érdemelte ki. Íme az Ásatás következő része, egyenesen 2008-ból!

Kedves Olvasónk!

A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2008. október  23-i számában jelent meg.

Kész csoda, hogy éppen Párizsban tartózkodott, amikor október 9-én elérte a hír, hogy mint "a szakítás, a poétikai kaland és az érzéki eksztázis szerzője, az uralkodó civilizáció alatti és azon túli emberiség felfedezője", december 10-én ő veheti át az irodalmi Nobel-díjat. Nemrég tért vissza Dél-Koreából, és éppen indulóban volt Kanada felé, ennek ellenére szoros programjába még aznap délután be tudott iktatni egy rögtönzött sajtótájékoztatót kiadója, a legendás Gallimard főhadiszállásán. A francia fővárosba egyébként főként a Renaudot-díj kapcsán szokott látogatni, hogy részt vegyen a zsűri munkájában, melynek 2002 óta tagja - annak idején, 1963-ban pont ez a díj volt az, ami biztosította az akkor 23 éves író zajos belépőjét az irodalmi életbe: a Procés-verbal (Jegyzőkönyv) című első regénye kevéssé olvasóbarát nyelve ellenére százezer példányban kelt el még abban az évben, s a magas, cowboykiállású fiatalembert hamarosan a francia irodalom Steve McQueenjének kiáltották ki.

Ennek ellenére Jean-Marie Gustave Le Clézio egyáltalán nem a központ, sokkal inkább

a perifériák embere.

A Nizzában, mauritiusi apától és francia anyától született író családjával nyolcéves korában Nigériába költözött, később, miután tanulmányait Bristolban és Aix-en-Provence-ban, katonai szolgálatát pedig Thaiföldön és Mexikóban befejezte, végül az új-mexikói Albuquerque városában telepedett le tanárként. De több éven keresztül élt a panamai indiánok között is, tanított az egyik szöuli egyetemen, és Albuquerque mellett ma is rengeteg időt tölt Mauritiuson, valamint a franciaországi Bretagne-ban, ahonnan apja ősei nem sokkal a nagy francia forradalom után vándoroltak ki a szigetre.

Nem csoda, ha most a világ legalább négy pontján ünneplik saját fiukként az egyébként "nomádnak" és "világpolgárnak" is nevezett szerzőt, aki számára az utazás és az írás már hétéves korától kezdve szétválaszthatatlanul összefonódott, amikor a Nigériába tartó hajón először tollat fogott.

Műveinek is központi témája az utazás, az egykori francia gyarmatbirodalom örökségével való szembenézés, az idegen kultúrák csodálata és tisztelete, nemegyszer olyan, hozzá hasonló szereplők sorsán keresztül szemlélve, akik maguk is több kultúra, több különböző világszemlélet határán egyensúlyoznak.

Jóllehet pályakezdésekor az akkori irodalmat megújító francia új regény szerzői közé sorolták, a franciaországi média pedig az ország közjogi méltóságaival egyetemben a nemrég odaítélt Nobel-díjban Franciaország kulturális fölényének elismerését is üdvözölte az utóbbi hetekben, fontos tudni, hogy az idén 68 éves Le Clézio egyike volt azon negyvennégy írónak, akik 2007-ben közös nyilatkozatban tiltakoztak a francia irodalmi élet központosulása, a "határon túli" szerzők marginalizálása ellen, hitet téve egy olyan, országhatárokat nem ismerő "francia nyelvű világ-irodalom" (littérature-monde en francais) mellett, ahol ugyanúgy labdába rúghatnak a Kanadában, Haitin, Algériában, az Antillákon és az egykori gyarmatbirodalom más tájain élő és alkotó francia nyelvű szerzők, mint a Párizs hatodik kerületének kávéházaiban lebzselő hazaiak. A kiáltvány szerint mindezzel

nemcsak a "kulturális imperializmusnak" kell véget vetni, hanem a történet, a világról való beszéd becsületét is vissza kell állítani egy olyan időszak után, mely épp az új regény és a francia irodalomtudomány fellendülésekor vette kezdetét, amikor "a regény túl komoly üggyé vált ahhoz, hogy csupán a regényírókra bízzák".

Maga Le Clézio sem időzött túl sokat a köldöknéző párizsi szövegirodalmárok köreiben, s már a hetvenes évektől kezdve jóval hozzáférhetőbb és letisztultabb nyelven kezdett írni; valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az 1980-ban megjelent Désert (Sivatag) című könyve, mely egy arab kislány harcát beszéli el a Marokkót gyarmatosító franciákkal, valóságos bestseller lett, 1994-ben pedig a Lire magazin olvasói a legnagyobb élő francia nyelvű írónak választották. A lelkesedés persze egyáltalán nem osztatlan a világ minden táján: Amerikában például, ahol nagy hagyománya van a posztkoloniális irodalmak kutatásának, sokan szemére vetik, hogy az idegen kultúrákhoz való viszonya kimerül a "jó vadember" szentimentális mítoszának egzotizmusában, írásaiban pedig túl nagy súlylyal vannak jelen olyan politikailag korrekt gondolatok, mint a globalizáció elítélése, a környezetvédelem és így tovább. "Morális szempontból igen tiszteletreméltó ez a kiállás, az irodalom területén azonban már bonyolultabb a helyzet, és könnyen nosztalgiához vezethet" - nyilatkozott például Philip Watts, a Columbia Egyetem francia irodalmat tanító professzora a Le Monde New York-i tudósítójának. "Az óceán innenső partján soha nem sorolták a XX. század nagy francia írói közé. Esztétikailag kevés újat hozott, és gondolkodóként sem valami különleges."

Persze, mondhatnánk, savanyú a szőlő, hiszen Horace Engdahl, az irodalmi Nobel-bizottság örökös titkára éppen pár héttel a díj odaítélése előtt nyilatkozott igen lesújtóan az amerikai írókról, szűklátókörűnek és nemtörődömnek nevezve őket, amivel egyben világossá tette azt is, hogy idén nem nagyon számíthatnak a Svéd Akadémia jóindulatára. Szerencsére azonban a magyar olvasó maga is utánajárhat a dolognak, például ha kézbe veszi Le Clézio legutóbb kiadott magyar nyelvű kötetét, melyet Körforgás címen jelentetett meg 2006-ban az Európa Könyvkiadó - s könnyen megtörténhet, hogy végül némiképp igazat ad az amerikai kritikusoknak is.

 

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

A vaskos, több szálon futó, önéletrajzi ihletésű regény főhőse a félig angol, félig francia Jean Marro, aki gyerekként főleg a Nizzába visszatelepült egyik nagynénje emlékezéseiből ismeri meg az egykori mauritiusi családi birtok elveszett édenkertjének történetét, felnövekedve pedig, párhuzamosan a nagynéni leépülésével, kamaszként a hatvanas évek Nizzájában megtapasztalja az algériai háború szörnyűségeit, melyek elől először Londonba, majd Mexikóba menekül, hogy ne kelljen bevonulnia, és részt vennie az egyre inkább elharapózó vérengzésben. Mexikóvárosban tanúja lesz a '68-as diáklázadások ottani megfelelőjének, mely mindössze pár nappal az olimpiai játékok megnyitása előtt több száz ember életét követeli; később, miután megtalálta a szerelmet, kedvesével visszautazik Mauritiusra, hogy végigjárja

ősei életének helyszíneit

Az ő sorsának elbeszélésébe illeszkednek, mintegy intarziaként, egyfelől a család alapító atyja, a Bretagne-ból a francia forradalom csapataihoz csatlakozó, majd a forradalmat követő nyomor elől menekülve a mauritiusi gyarmaton új életet kezdő parasztfiú visszaemlékezései, másfelől egy Afrikából elhurcolt, később pedig a mauritiusi rabszolgalázadásokban részt vevő rabszolganő emlékei, így téve teljessé a világ legkülönbözőbb szegleteiben és évszázadaiban zajló szabadságharcok és a kultúrák egyet nem értéséből származó háborúk nagyszabású történelmi freskóját.

S ez idáig rendben is volna, ha Le Clézio hősei (akár a sodródó, kissé unott Jean, akár a forradalom eszméiért lelkesedő Jean Eudes, akár a rendíthetetlenül szerelmes és szabadságszerető Balkis) nem volnának olyan kikezdhetetlenül jólelkűek és becsületesek, mintha csak egy elfeledett Rousseau-regény lapjairól szabadultak volna. A könyvet becsukva pedig nem is annyira a szomorkás, de megvalósuló hármas happy end válik annyira zavaróvá, mint az a felismerés, hogy a hősök minden pillanatban ösztönösen tudják, melyik oldalra álljanak (oda, ahová mai tudásával minden jó szándékú ember állna), ezzel pedig éppen a különböző történelmi szituációk bonyolultsága, átláthatatlansága veszik el, az egymást kioltó érdekeknek és elveknek az az őrjítő dialektikája, melynek bemutatására pedig pont a regény műfaja volna a legalkalmasabb.

Némileg hasonló a helyzet a szerző legújabb, pontosan egy héttel a Nobel-díj kihirdetése előtt megjelent könyvében is, mely a Ritournelle de la faim (Az éhség körtánca) címet viseli, jóllehet itt a morális evidenciákról hamar elterelik az olvasói figyelmet a Körforgáshoz képest jóval plasztikusabb és kidolgozottabb karakterek és sorsok, melyek közül a legemlékezetesebb minden bizonnyal a főhősnő, Ethel nagybácsikájáé, aki 1931-ben megvásárolja a párizsi Gyarmati Kiállításon felállított egyik indiai pavilont, hogy a saját hátsó kertjében újjáépítse. Az álom megvalósulását azonban a bácsi halála, később pedig az apa sikertelen pénzügyi manőverei és a közelítő háború meghiúsítják; a cseperedő Ethelnek pedig tizennyolc évesen kell kezébe vennie a család sorsának irányítását, az örökség kezelésétől kezdve a Nizzába való menekülésen át egészen az amerikai csapatok bevárásáig a francia Alpokban, ahol a kötet elején és végén megszólaló keretelbeszélőnek életet ad, nem sokkal az előtt, hogy angol kedvesével Kanadába utazna új életet kezdeni. Le Clézio ebben a könyvében nem titkolt módon a saját anyjának állít emléket, akiből "húszéves korában akarata ellenére hős lett" - ami minden bizonnyal indokolja a regény többnyire

melankolikus-nosztalgikus

hangnemét. E sorok (kelet-európai) írója ennek ellenére nehezen tudja megemészteni, hogy egy olyan regény, amelynek fő témája mégiscsak a II. világháború, kellemetlen, szomorú és fájdalmas, de mégiscsak múló, rossz álomként mutassa be ezt a korszakot (jóllehet az ilyen típusú regények egyébként elég gyakoriak a kortárs francia könyvpiacon). Ez utóbbi hiányérzetért azonban kárpótol Ethel jellemének kidolgozottsága és finomsága, s az a remekül ábrázolt, megállíthatatlan leépülési folyamat, melynek során a naiv kislányból kissé cinikus, kissé kiüresedett nő válik; nem beszélve a harmincas évekbeli Párizs és a háború alatti Nizza érzékletes leírásairól.

Mindenesetre a francia olvasók még ennél is lelkesebbek: a Figaro online oldala szerint néhány órával a díj bejelentése után elkapkodták a szerző összes elérhető könyvét, beleértve a korai, nehezebben emészthető műveit is, két nap múlva pedig már a legnagyobb könyváruházakban se lehetett egyetlen Le Clézio-példányt sem találni - a Gallimard különböző címekből összesen több mint négyszázezer példány újranyomását indította meg, ami példátlan közönségsikernek számít az eddigi Nobel-díjak történetében (a legutóbbi francia nyelvű díjazott, Claude Simon könyveinek eladása sem lódult meg ennyire 1985-ben). Hogy ez a siker megismétlődik-e itthon, a magyar fordításokkal, az még a jövő zenéje: az mindenesetre bizonyos, hogy a bejelentést követő hét végén a Bookline oldalán már csak előjegyezni lehetett a Körforgás példányait.

Le Clézio könyvei magyarul

A láz (novellák, 1968, Európa, ford. Bajomi Lázár Endre és Rónay György); A háború (1974, Európa, ford. Bognár Róbert); Terra Amata (1975, ford. Tellér Gyula); Onitsha (1996, Ferenczy Könyv- és Lapkiadó, ford. Mihancsik Zsófia); Aranyhalacska (1998, Európa, ford. Kamocsay Ildikó); Körforgás (2006, Európa, ford. Vajda Lőrinc). Ezeken túl számos antológiában jelentek meg elbeszélései, legutóbb a Gyalogember (Francia dekameron - huszadik századi francia novellák, Noran, 2005, ford. Bajomi Lázár Endre) és a Moloch (A halál betegsége - modern francia elbeszélések, 2005, Nagyvilág, ford. Fázsy Anikó) című szövegek.

A sorozat korábbi részeit itt találhatja:

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

„Engem untatnak a hagyományos elektromos gitárszólók”

  • Nagy István
Steve Stevens közreműködött filmzenékben, de a leginkább mégis Billy Idol szólógitárosaként ismerhetjük. A budapesti Billy Idol-koncert előtt mesélt nekünk együttműködésükről, a Top Gun Grammy-díjáról és sok minden másról.