Kedves Olvasónk!
A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2002. december 19-i számában jelent meg.
Néhány hete érdekes postai küldemény érkezett szerkesztőségünkbe: a Holt Költők Társasága Mikor fáj az élet című lemeze. Feladója a zenekar frontembere, Krasznahorkai László volt.
"Szeretnénk, ha a Kritika rovatban írnának néhány szót a legutóbb megjelent lemezünkről.
A zenekar 1998 májusában alakult, újsághirdetés útján. Korábban már mindenki játszott más zenekarokban, és tisztában volt vele, hogy milyen lehetőségei vannak egy induló, amatőr zenekarnak. Ezért kezdetben kizárólag a szabadidőnk kellemes eltöltésére gondoltunk. Később azonban felgyorsultak az események... A próbák során kiderült, hogy rendkívül termékeny a csapat, és egymás után születtek a dalok. Ekkor merült fel bennünk, hogy ezeket a nótákat másoknak is meg kellene mutatnunk.
A levélből kitűnik, hogy a Holt Költők Társaságának ez már a második albuma, produkciójukról a rockmagazinok is elismerően nyilatkoztak, zenéjükben pedig "a dark, a wave és rock keveredik gyakran egyetlen számon belül is".
A küldemény vegyes fogadtatásra talált, legindulatosabban lapunk kultúrrovat-vezetője reagált, aki szerint döbbenetes, hogy a Sátántangó írója egy rockegyüttesben azt énekli: Repülj dalom új utakon.
De valóban döbbenetes?
Krasznahorkai László
úgy ül a Művész cukrászda asztalánál, mint egy meggyötört felkiáltójel, pedig még csak nagy vonalakban ismertetjük vele a reá váró beszélgetés iránypontjait.
Krasznahorkai László: Nem értem a kérdést.
Az író óvatosan körbekémlel, nem rejtőzik-e valamelyik zugban Tarr Béla, aztán reményt vesztetten megismétli, "nem értem a kérdést".
Pedig a kérdés viszonylag egyszerű. Tudott-e arról, hogy létezik az országban egy Krasznahorkai László nevű gitáros-énekes, aki ráadásul szövegeket is ír, és nagy sikerrel szerepelt a Mezőtúri sörfesztiválon.
Netalán ő maga lenne ez a gitáros-énekes?
A mester pislog a csapás súlya alatt, és minden erejét összeszedi, hogy ne tűnjön úgy, mintha az idei év legszomorúbb hírét mondtuk volna el neki az imént.
KL: Nem értem a kérdést.
Kezébe adjuk a Holt Költők Társaságának Mikor fáj az élet című lemezét, kaján vigyorral mutatunk az ismerős névre, és felhívjuk figyelmét a szövegekre.
KL: Szerintem ez egy poén, és ti találtátok ki. Nincs más Krasznahorkai az országban a családon kívül. Szlovákiában volt egy mozgalmi hős, de őt Krasznahorszkinak hívták. Nem értem.
Magyar Narancs: Nem gondolod, hogy már eleget használtad ezt a nevet, és itt az ideje, hogy más is viselje?
KL: Nem.
MN: Nem lehet, hogy mégis alakítottál egy zenekart?
KL: Nem értem a kérdést.
Krasznahorkai László tényleg le van sújtva, láthatólag nem tud mit kezdeni a helyzettel, identitásának eddig biztosnak hitt bástyáin repedés keletkezett, életébe benyomult egy Krasznahorkai László.
MN: Elképzelhető, hogy ez csak egy folyamat kezdete, és most gombamód fognak előbújni a művészet és tudomány minden területén a Krasznahorkai Lászlók?
KL: Jaj.
Megpróbáljuk vidámabb irányba terelni a beszélgetést, és megkérdezzük, igaz-e a hír, miszerint Tarr Béla egy hordozható vasútállomással járja a tengerpartokat, és mindenhová odailleszti, hogy megfelel-e az elképzelt helyszínnek. Ennek a történetnek legalább van valami valóságtartalma, mert az utolsó állva maradt magyar filmrendező valóban parttól partig cikázik, és terepet keres készülő filmjükhöz, ami egy tengerparton játszódna, ahol vasútállomás van. A dolgok eddigi állása szerint ilyen létesítmény nincs Európában, bár az albán partszakasz felderítése még hiányos.
Búcsúzóul megkérdezzük, örül-e annak, hogy a nevével megjelent egy könnyűzenei alkotás, de a mester szemei elfelhősödnek, tekintete rettenetes sorsot ígér: hamarosan nyomorult mellékszereplők leszünk egy nyomasztó és félelmetes regényben, oldalról oldalra egyre szarabbul fogjuk érezni magunk, míg valamelyik lap alján kiszenvedünk.
Krasznahorkai László
úgy ül az Ibolya presszó asztalánál, mint ahogy bárki más. Sört kortyolgat, és láthatóan örül annak, hogy a rockmagazinok után egy politikai-kulturális hetilap is érdeklődik a Holt Költők Társasága iránt.
MN: Példaképeitek, a Joy Division, a Bauhaus, a New Model Army mostanában nem igazán divatosak.
Krasznahorkai László: Ezen a zenén nőttem fel, ez áll hozzám a legközelebb. Amikor összejött a zenekar, kiderült, hasonló az ízlésünk, így logikus volt, hogy valami hasonlóval próbálkozzunk. Persze nem terveztük el, hogy ilyen dalokat játsszunk, egyszerűen ez jött. Tisztában vagyunk vele, hogy ez rétegzene, ezzel nagy sikereket nem fogunk elérni, de nem is ezért csináljuk. Négy év alatt elég sok helyen megismertek bennünket, a magunk módján sikereink is vannak.
MN: Sokan azt gondolták, a közismert író alapított egy zenekart.
KL: Hát, igen... Magyar szakra járok az ELTE-n. Két évvel ezelőtt az egyik vizsgán mondta a tanár, hogy amikor bent járt nála az író, és meglátta a vizsgalapomat, teljesen ledöbbent. A másik ezzel kapcsolatos "élményem" az, amikor 1994 tájékán Tiszadobon részt vettem a fiatal írók és költők találkozóján, és úgy csinálták meg a beosztást, hogy Krasznahorkai Balázzsal, az író unokaöccsével kerültem egy szobába.
MN: Azt hittük, az lesz a csattanó, hogy te kaptad a legjobb szobát.
KL: Azt már megszoktam, hogy lépten-nyomon megkérdezik, rokonok vagyunk-e. Nem vagyunk azok, csak névrokonok.
MN: Ha arról lenne szó, hajlandó lennél a névváltoztatásra?
KL: Nem szívesen, de ha komolyra fordulna a dolog, akkor természetesen vállalnék valamilyen megkülönböztető jelzést.
MN: A lemezborítón van egy kép. Ott azért eléggé hasonlítasz rá.
KL: Véletlen. Krasznahorkai Lászlónak eddig csak néhány novelláját olvastam.
Sorozatunk korábbi részeit itt találhatja:
