Amikor tavaly év végén egy interjúban a gyerekversei után arról kérdeztük a punkzenész-irodalmárt, hogy lesz-e “hagyományos” verseskötete, már felmerült a lengyel szál: az Inverz Ophelia, a "rendes verseskötet" gerincét egy wrocławi ösztöndíj során írt verses esszénapló adja:
| ||
“Ezek nem igazán játékos, formaközpontú szövegek, mint a korábbiak, amelyek a populáris kultúra felől közelítettek a versíráshoz. Jó ideig többnyire dalszövegeket írtam, azok váltak fokozatosan egyre hosszabbakká és bonyolultabbakká, miközben azért a dalszövegjellegüket mégsem veszítették el. Miután a koncertezést időközben abbahagytuk, én veszítettem el a dalszövegíró jellegemet, és próbálkozni kezdtem másféle versekkel is”, mondta Keresztesi, aki saját bevallása szerint zavarban van, amikor a neve alá kell biggyeszteni, mi is volna: "költő, író, kabarészerző, kritikus stb. Hol ezt írok, hol azt, és arra az időre hol ez vagyok, hol az."
Ahogy Ophelia is lehet önmaga, meg önmaga inverze, tesszük hozzá.
Az alcím is idekívánkozik: "eltávolító gyakorlatok kezdőknek és haladóknak."
Ezekhez a távolító gyakorlatokhoz kértünk útmutatást a szerzőtől: öt olyan vonatkozási pont (fontos könyv, zene, helyszín, bármi jöhetett) kijelölését, ami így vagy úgy visszaköszön az Inverz Opheliában.
Aztán kiderült, hogy a pontok kirajzolják a kötet pszichogeográfiáját is, s pillanatok alatt az emlékezet nélküli lengyel városban találtuk magunkat.
És akkor innentől átadom a szót Keresztesi Józsefnek.
1. Townes Van Zandt: You Are Not Needed Now
Odakinn Lengyelországban Townes Van Zandt At My Window című lemezét hallgattam oda-vissza. A You Are Not Needed Now nem erről a lemezről való, viszont ez a kedvenc TVZ-dalom. A szomorúsága mint sajton a nemespenész. Saját bevallása szerint Janis Joplinnak írta, nem sokkal Joplin halála után, bár magában a szövegben nincsenek utalások erre.
2. Nagyvilág folyóirat, 2007. decemberi szám.
„Wrocław olyan város, amelynek amputálták az emlékezetét.”
A porosz kereskedőváros a második világháborút követően vált Breslauból Wrocławvá, németből lengyellé. A nácik eszement terve a végsőkig kitartó erődvárosról véres és kudarcra ítélt harchoz vezetett: a breslaui csata két és fél hónapon át, 1945 februárjának közepétől május elsejéig tartott.
A Lengyelországhoz csatolt, romokban heverő városban aztán teljes lakosságcsere zajlott le: a németeket kitelepítették, és a helyükre a lengyel „pionírok” érkeztek, főként Poznanból a Szovjetunióhoz került Lvovból. A háború után pedig az új városlakók igyekeztek eltüntetni a német múlt nyomait: „Lebontották az emlékműveket, letépték a cégtáblákat és leverték a feliratokat, megszállottan keresték a lengyelség apró jeleit az évszázadok patinája alatt.” A város 1945 utáni történetére nem pusztán metaforikusan igaz, hogy itt majdnem mindenki bevándorló vagy bevándorlók gyermeke.
Mára, ahogy látom, ez az amputáció is a város történelmének a része lett, a rétegek egyike ezen az elképesztően sűrűn rétegzett helyen, amely egykor Szilézia fővárosa volt, a Hanza-szövetség tagja, püspöki székhely, majd tartozott a cseh és a magyar királysághoz, a Habsburg-birodalomhoz és a porosz királysághoz is. Ahogy vendéglátóim mondták, létezik egyfajta wrocławi identitás, ami kicsit talán más, mint az önmagában vett lengyel. Angelus Silesius városa. Edith Stein városa és Jerzy Grotowski városa. Schleiermacheré, Hauptmanné, Norbert Eliasé, Gadameré, Otto Klempereré vagy éppen Ernst Cassireré. A sort hosszan lehetne folytatni.
Főnyeremény volt a Nagyvilág 2007 decemberi száma, ami pár héttel az utazás előtt akadt a kezembe, szinte véletlenül. Az alcíme: „Az Odera partján. Wrocławi irodalom. Stanisław Bereś összeállítása”. Mindjárt az elején ott áll Andrzej Zawada Bresław című esszéje, Pálfalvi Lajos fordításában. 2016 áprilisában ezt használtam bédekkerként, mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom, a fenti idézetek is onnan származnak.
| ||
„A régi kolostor ablakából, melynek épületébe a parkoló melletti kapun keresztül lehet bejutni, látni az utca mellett folyó Odera széles ágát. Az egykori kolostorba költözött a XX. század közepén a bölcsészkar; az egyik cellában van a munkahelyem. Jólesik arra gondolni a másfél méter vastag falak hűvös csendjében, hogy elődök hosszú sora élte itt az életét, és könnyebb reménykedni abban, hogy lesznek majd utódok is. Jó tudni, hogy a föld olyan helyén lépkedünk, amelyet már a történelem előtti időkben kiválasztottak valamilyen törzsek, és több mint ezer éve már egy nagy település központja volt, emellett innen háromszáz méterre, a Szent Adalbert-templomnál keresztezte az Adriaitengertől a Balti-tengerig vezető borostyánutat a Rusztól egészen Flandriáig vezető kelet–nyugati útvonal. Wrocław félúton van Kijev és Brüsszel között. Ez egyaránt meghatározza a jellegét és a szerepét.”
3. Németh Gábor: A mormota nyara
A legjobb meg nem írt versem története. Belép az ember a wrocławi Keresztelő Szt. János-katedrálisba, ahol bal kézről a toronylépcső kapualjában megpillant egy feliratot, miszerint nyitva a torony, néhány zlotyiért föl lehet menni. És amikor fölér, nem a kilátás tárul elé, hanem egy kis teremben találja magát, ahol a tárlókban körös-körül afrikai fétisek és varázsmaszkok sorakoznak (mindössze egyetlen tárló foglalkozik az afrikai misszió működésével). És ott látod a drótbiciklit.
| ||
Azt a biciklit, amelyről pár napja olvastál Németh Gábor A mormota nyara című könyvében:
„az arab a zsebébe nyúlt, kis fogót vett elő belőle, és hajtogatni kezdte a drótot, megértettem, hogy viszonyunk üzleti jelleget öltött, adományként nem fogadja el tőlem pénzt, ám, ha tetszik nekem, amit csinál, eladja öt euróért, látszott, hogy gyakorlata van a dologban, talán ez a mestersége, ezzel tartja fent magát a hitetlenek földjén
kérdően nézett, hogy akkor rendben vagyunk-e így?
igent bólintottam, és elvettem a drótot a tenyeréből
egy bicikli volt, stilizált, de a maga nemében tökéletes darab, kormánnyal és pedállal, a drótsapka szélesebb szalagjából még ülést is hajlított hozzá
drótszamár, jutott eszembe a régi szó, fölrémlett az élőlények ábrázolásának tilalma, és ennek aránytalanul megörültem, mintha csaláson kaptam volna, csaláson, amiről persze fogalma sem lehetett, egy kerékpár kétségtelenül nem nevezhető élőlénynek, de mintha az arab, tudtán kívül, egy általa ismeretlen nyelven mégiscsak megsértette volna az ábrázolás tilalmát, aztán az örömömbe némi szégyen vegyült, de már nem volt visszavonható, éreztem, ahogy cinikus mosoly lesz belőle”
Oké, az én biciklim voltaképpen motor, de akkor is: ezt meg lehetett volna írni, messziről nekifutva, hosszan, indázóan, á la Tolnai Ottó.
| ||
.jpg "false")
4. Keresztes Szent Terézia Benedikta sírhelye
Edith Stein (Keresztes Szent Terézia Benedikta) síremléke a Szent Mihály arkangyal-templomban. Wrocławi (akkor még: breslaui) ortodox zsidó család gyermeke, később ateistává lesz, filozófiából doktorál, Edmund Husserl tanítványa, majd asszisztense. Még később megtért keresztény, a Münsteri Pedagógiai Intézet docense, aztán amikor a nácik eltávolítják az állásából, a karmelita rend tagja lesz. A rend elöljárói Hollandiába menekítik, ahol a német megszállást követően letartóztatják, Auschwitzba szállítják és megölik. 1998-ban avatják szentté, Európa társvédőszentje.
A sírkő egy nyitott könyvet formáz, mellette pedig egy urna az auschwitzi krematóriumokból származó hamuval. A kötetem Ul. Barlickiego című verse épít erre a tudásra, a helyszín ismeretére.
5. Lev Tolsztoj: Háború és béke
„Petya a hadseregben sok históriát hallott Dolohov rendkívüli bátorságáról, kegyetlenségéről a franciákkal szemben.” Petya Rosztov nemsokára meg fog halni, ám most még végighallgatja Dolohov és Gyenyiszov vitáját arról, hogy mit is kell csinálni a hadifoglyokkal. Nem sokat ért belőle, leginkább „valami kényelmetlenséget és türelmetlenséget érzett”. Dolohov a Háború és béke nyugtalanító mellékalakja, a pétervári botrányhős és aranyifjú, egyszerre önveszélyes és szadisztikus, a moral insanity tankönyvi példája, aki természetesen nem szokott foglyokat ejteni („nekünk már ideje, barátom, eldobni ezt az érzelgős modort”).
Aztán a negyedik könyv 3. részében, a 15. fejezetben (Makai Imre fordítása):
"Dolohov a félig rombadőlt ház kapujánál állt, és elvonultatta maga előtt a lefegyverzett franciák tömegét. A franciák, akiket nagyon felkavartak a történtek, hangosan beszélgettek, de amikor elvonultak Dolohov előtt, aki könnyedén csapkodta tatárkorbácsával a csizmája szárát és rájuk szegezte baljós tekintetű, hideg, üveges fényű szemét, elcsitult a beszédmoraj. A másik oldalon Dolohov kozákja állt, olvasta hangosan a foglyokat, krétájával minden száz után húzott egy vonást a kapura.
– Hány? – kérdezte Dolohov, a foglyokat számláló kozáktól.
– Több mint kétszáz – felelte a kozák.
– Filez, filez – mondogatta Dolohov, mert eltanulta a franciáktól ezt a kifejezést. Ha szeme találkozott az előtte elhaladó foglyokéval, kegyetlen fény villant fel benne."
Tolsztoj nem bocsátkozik további részletekbe, ebben az egy villanásban minden benne van. Az efféle villanásoknak köszönhető, hogy a Háború és béke élethossziglan elkísér, és beszivárgott a verseskötetbe is.
