Magyar Narancs: Három éve jelentek meg gyerekverseid a Mit eszik a micsoda? című kötetben, most pedig Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza címmel írtál verses mesét. Bevált neked, hogy ételeken keresztül szólítsd meg a gyerekeket?
Keresztesi József: A kettő eredetileg egyazon könyvtervhez tartozott, a Csücsök a Mit eszik a micsoda? második fele lett volna. Ezért van, hogy mindkét könyvben ételek, sütemények szerepelnek. Úgy terveztem, hogy egy vékony mese lesz belőle, ami majd lezárja a kötetet, mint Nemes Nagy Ágnes Szökőkútját a Jeromos, a remeterák. Aztán kiderült, hogy más a belső ritmusa, nagyobb a fesztávja, és így írhatom még akár évekig. Írtam is, hosszabb szünetekkel 2014 óta, főleg nyaranta, és most készültem el vele.
MN: A könyv rajzolója, Horváth Ildi ételfigurái aranyosak és kicsit bizarrak egyszerre. A gyerekirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az Alice Csodaországban jutott eszembe róluk. Neked vannak olyan mintáid a műfajban, amelyekhez fel akarsz nőni?
KJ: Az abszurd mindenképpen minta volt, közel állnak hozzám Varró Dániel és Havasi Attila versei, illetve klasszikus angolszász nonszensz fordításai. A mesémet mindamellett színtiszta abszurdnak azért nem mondanám: inkább egy meglehetősen egyszerű alaptörténetet egészítek ki abszurd elemekkel.
MN: Írtál gyerekeknek szóló mesejátékokat is. Egyre magabiztosabb vagy abban, hogy milyen történetekkel, világokkal tudod szórakoztatni a gyerekeket?
KJ: Nem igazán. Három darabomat játssza a pécsi Bóbita Bábszínház, két bábmesét, illetve a Mit eszikből készült műsort, de ha újra saját bábdarabot írnék, ismét máshonnan kellene nekifutnom. Minden efféle munkámat elég hosszú gondolkodás előzte meg. Rutinból – szerencsére – nem megy.
MN: Mik azok a kötelező elemek, amelyek nélkül nem írnál mesét? Inkább szabadnak vagy kötöttnek érzed a műfajt?
KJ: Egyfelől teljesen szabad műfaj, másfelől ahogy most én csináltam, az eléggé kötött volt. A Csücsök alapvetően próbatételes mese: elrabolják a királykisasszonyt, és meg kell menteni. Csak éppen nem a legkisebb fiú menti meg, hanem egy kiflivég; a királykisasszony is sütemény, mindenki sütemény vagy legalábbis ennivaló benne. A mesei alapszerkezetben tehát nincs csavar. Viszont úgy döntöttem, hogy verses regényt írok, és az Anyegin-strófát fogom alkalmazni, amivel (nekem legalábbis) nagyon sokat kell dolgozni. Általában egy nap alatt egy strófát tudtam írni, de akkor már reggeltől azon kellett pörögnöm. Szóval nálam a műfaj és a forma volt kötött. De hogy a kérdésre is válaszoljak: a mese nyilvánvalóan nem pusztán gyerekműfaj, úgyhogy elég sok minden belefér, és a mesei elemek is elég sok műfajba befészkelhetik magukat. Tehát nem vagyok biztos benne, hogy vannak-e olyan mesei állandók, amelyekhez mindenképpen ragaszkodni kéne.
MN: Kritikusként, irodalomtörténészként honnan számítod a magyar gyerekirodalom legújabb reneszánszát? Milyen állapotban van ma ez a piac?
KJ: Nincs részletekbe menő kitekintésem a szcénára, de amennyire látom, a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom kifejezetten jó korszakát éli. Sok új kötet és sok fordítás születik, és nagyon komoly kiadói műhelyek jöttek létre, a gyerekirodalmat pedig egyre nagyobb szakmai figyelem övezi.
MN: Mennyire ismerik ma a gyerekek az ötvenes-hatvanas évek klasszikus magyar gyerekirodalmát?
KJ: Szerintem ismerik, hiszen ezek a klasszikusok ott vannak a könyvesboltok polcain, ami azt jelzi, hogy kereslet is van rájuk. Egy gyerekkönyv valódi mércéje az, hogy akik olvasták, felnőttként a következő generáció kezébe is odaadják-e – az a valódi siker, ha egy szerző több generáción át öröklődik. Nekünk pedig vannak ilyen könyveink az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből: Weöres, Marék Veronika, Janikovszky, Nemes Nagy, hosszan lehetne folytatni a sort. Az ifjúsági irodalommal viszont más a helyzet, itt, zsánerekről lévén szó, gyorsabban változik az olvasói ízlés. Például az indiánregényeket, amelyek a mi gyerekkorunkban már hosszú ideje evidensen népszerűek voltak, leváltották más műfajok.
MN: Amikor a gyerekeidnek meséltél, gátlástalanul vegyítetted a régebbi műveket a kortárs meseirodalommal?
KJ: Igen, de voltak stabil pontok. Weöres Sándor gyerekverseivel – ha ezek gyerekversek egyáltalán – nem lehetett hibázni. Weöres ritmikája, zenéje levette őket a lábukról, ahogy Tamkó Siratót is nagyon szerették. Ezekhez a versekhez mindig bátran hozzá lehetett nyúlni.
MN: Az ötvenes években a politikai okokból félreállított költők írták a gyerekeknek szóló műveket. Érzel ma olyasmit, hogy bárki egyéb lehetőségek híján írna gyerekeknek?
KJ: Szerintem jelenleg senki sincs egyéb lehetőségek híján. Vannak szerzők, akik felnőtteknek és gyerekeknek is írnak, de azt nem hiszem, hogy bárki is kényszerből írna gyerekeknek. Egyébként nem is feltétlenül egyszerűbb gyerekeknek írni, csak – jó esetben – másféle érzékenység lép működésbe, másféle pszichológia.
MN: Szülőként könnyebb gyerekeknek írni?
KJ: Nem tudom. Amikor a gyerekverseket írtam, már nagyobbak voltak a gyerekeim. Tehát ezek a versek nem az ő nyelvi tapasztalataikban, nem az ő világukban gyökereznek, hanem az enyémben, a saját bejáratú nyelvi játékokban. Igazság szerint közelebb állnak a dalszövegeimhez, mint a szülőként szerzett tapasztalataimhoz.
| ||
MN: A Csücsökben átköltésekkel, irodalmi utalásokkal is szórakoztatod magad és a felnőtt olvasókat. Például azt írod: „A bánat egy sötét és lomha, / Repedtfazék-hangú madár”, vagy azt: „Tollászkodik a nagy madár, / S nem moccan többé soha már.” Petőfit név szerint is említed. A gyerekkönyvíró egy kicsit irodalomtanár is?
KJ: Ezeket a poénokat a kisiskolás olvasók nyilván nem értik, de nem baj, ha a szövegnek több szintje van. Talán később beugrik a gyereknek, amikor Poe-t olvas, hogy ezzel a madárral ő már találkozott. Egyébként nem akartam megterhelni a könyvet ilyen allúziókkal, de hát végső soron verses regényt írtam, amihez hozzátartozik, hogy az elbeszélő maga is belép az elbeszélés terébe. Megalkottam egy szórakozott figurát, egy olyan mesélőt, aki folyton belekotyog a saját meséjébe, félreviszi vagy megakasztja a történetszálat. Amikor explicit irodalmi utalásokkal találkozunk, akkor ez a furcsa mesélő hadovál: azt akartam, hogy a megnyilvánulásai a felnőtt olvasót is szórakoztassák.
MN: Két korábbi kritikagyűjteményed után most jelent meg a Meteorkövek című kötet irodalmi témájú esszéidből. Ez a három könyv a saját kánonodat rajzolja ki?
KJ: Szándékaim szerint egy portrét rajzol meg vagy egészít ki. Ma már ritkábban írok irodalomkritikát, és azokban is inkább körbejárom, mintsem mérlegre helyezem a műveket; inkább elemző olvasójuk vagyok, mintsem a bírálójuk. Ebbe az új könyvbe is főképp hosszabb-rövidebb esszék, esszészerű elemzések vagy újraolvasások kerültek. Azt remélem, hogy ezek valóban kiegészítik és talán árnyaltabbá vagy színesebbé teszik azt a képet, amely a korábban megjelent kritikákból rajzolódik ki.
MN: A kötet egyik esszéjében azt írod, Déry önéletrajzi regényét, A befejezetlen mondatot az egyeduralkodóvá vált politikai olvasata miatt övezi ma „beszédes érdektelenség”. Ha a politika ilyen hosszú árnyékot vet a művekre, akkor sikerülhet ma politikai erővel kanonizálni mellőzöttnek vélt írókat?
KJ: Nem sikerülhet. Ez az egész úgynevezett „kultúrharc”, ami most zajlik, teljesen nevetséges volna, ha nem hatalmi pozícióból gerjesztenék. Talán nem is volna szabad ezen a néven neveznünk, hiszen itt nincsenek vitatkozó álláspontok, csak romboló hatalmi szándék, nettó trollkodás. Másrészt persze látni kell, hogy bizony kilövési engedélyeket adnak ki a fiúk. Ebben az egészben egyszerre van jelen az ötvenes évek hangulata és annak a paródiája, és tekintve, hogy a globalizált világban a nemzet fogalmát elsősorban valamiféle bonyolultan rétegzett kulturális tér keretezi, akár nemzetrombolónak is nevezhetnénk ezeket a törekvéseket. Ugyanakkor az irodalom hosszabb távon röhögve kibírja, ha megpróbálják ollóval méretre szabni. Csáth és Esterházy együtt bontanák le a határzárat? Persze, bármikor, bármelyiket. Szóval nem hinném, hogy valamiféle igazodáskényszer miatt ne születnének meg azok a szövegek, amelyeket a szerzőjük mindenképp meg akar írni, hiszen az irodalom a leginkább ütésálló művészeti ág az összes között. Az intézményrendszerben viszont komoly károkat lehet okozni, és elő lehet állítani olyan helyzetet, ami kihatással lesz az irodalmi tér minden szereplőjére.
MN: Pécsen élsz, az ottani irodalmi életben egyelőre hogyan csapódik le a kultúrharc?
KJ: Köszönjük, jól vagyunk. A Jelenkor folyóirat 60 éves lesz ősszel, és továbbra is stabil szellemi, szakmai bázist jelent. A bölcsészkar és a művészeti kar vonzáskörében is remek emberek mozognak. Pécs számomra otthonos, belakott terepet nyújt.
MN: Pécsen zenekarral is fellépsz. A dalszövegeid versek, ahogy a gyerekverseid is, de nincs „hagyományos” versesköteted. Lesz?
KJ: Lesz „rendes” verseskötetem jövő tavasszal, nagyjából készen is áll az anyag. Két évvel ezelőtt elnyertem egy wrocławi ösztöndíjat, és ott íródott valamiféle verses esszénapló, ami aztán ennek a kötetnek a gerincét adja. Ezek nem igazán játékos, formaközpontú szövegek, mint a korábbiak, amelyek a populáris kultúra felől közelítettek a versíráshoz. Jó ideig többnyire dalszövegeket írtam, azok váltak fokozatosan egyre hosszabbakká és bonyolultabbakká, miközben azért a dalszövegjellegüket mégsem veszítették el. Miután a koncertezést időközben abbahagytuk, én veszítettem el a dalszövegíró jellegemet, és próbálkozni kezdtem másféle versekkel is. A wrocławi időszak ebben hozott áttörést.
MN: Újabban egyre többet írsz képregényekről is. Hogyan kerültél közel a médiumhoz?
KJ: A magyar képregényrajongóknak ahhoz a törzséhez tartozom, akik a Füles klasszikus rajzolóin és az újvidéki Asterix-kiadásokon nőttek föl. Aztán később az internet révén kezdett el újra érdekelni a dolog, de a szuperhősös világot egy nagy szökkenéssel átugrottam. Engem elsősorban az a fajta „art képregény” érdekel, ami olyan narratív lehetőségeket hordoz magában, melyek révén egyenértékűvé válhat bármilyen magas színvonalú művészi alkotással. Nem vagyok szakértője a területnek, inkább csak afféle érdeklődő, aki azért igyekszik tájékozódni. De hogy kicsit konkrétabb legyek, mondok egy kötetcímet is: a kedvenc képregényem Rutu Modan Exit Wounds című könyve. Fantasztikusan érzékeny és okos munka, érdemes volna magyarul is kiadni (az izraeli szerzőtől két, rövidebb képregényeket tartalmazó füzet jelent meg magyarul – K. B.).
MN: Monográfiát írtál Rubin Szilárdról, akiről azt mondtad, noha írt verset, kritikát, forgatókönyvet, elsősorban prózaírónak tartotta magát. Te még több műfajban írsz – elsősorban minek tartod magad?
KJ: Nem tudnám egyik műfajt a másik elé helyezni, mindig zavarban vagyok, amikor a nevem alá kell biggyeszteni, hogy mi is volnék: költő, író, kabarészerző, kritikus stb. Hol ezt írok, hol azt, és arra az időre hol ez vagyok, hol az. Jó esetben az egész talán kiad majd valami értelmezhető összképet.
