„Az örökké megalázott asszony sorsát is megláttam benne" – beszélgetés Szabó T. Annával

Sorköz

Anya- és asszonysorsok a magyar irodalomban.

Magyar Narancs: Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című verse kapcsán vetette fel a kérdést, hogy milyen anyaszerepeket közvetít az irodalom…

Szabó T. Anna: Az említett Csoóri-vers az életmű legismertebb darabja: nagy vers, szeretem, hosszú ideig minden hátsó gondolat nélkül idéztem. De amikor nemrég olvastam, hogy valakit a „konzervatív nevelési stílus” és a „családi értékek” jegyében lányként már a saját apja is megvetett, és elgondoltam, hogyan él egy ilyen családban a feleség, akkor hirtelen eszembe jutott ez a vers, a némán szenvedő mártír asszony figurájával. Egyszerre nemcsak a szegénység versének olvastam, hanem az örökké megalázott asszony sorsát is megláttam benne: a szótlanság, a fejfájás, a kényszeres kötelességteljesítés, az állandó riadozás, a dadogás és rekedtség bizony a családon belüli (verbális vagy tettleges) erőszak tipikus jelei. Nyilván ez a szubtextus is hozzájárult a vers népszerűségéhez, ahhoz az együttérzéshez, amit a megalázott és megszomorított anyák fiai-lányai éreztek, és amit maguk az anyák tapasztalatból tudtak, de maga a szöveg annyira szép, hogy elhomályosítja a tekintetet, és így a szánalom verse lesz végül, nem a valódi megrendülésé. A költő maga akarja így: a szegénységet hangsúlyozza, a többit pedig értse, aki érti. Meg is mutat, el is hallgat – és emiatt elsikkad valami nagyon fontos. A vers a mártírsors apoteózisa lesz, nem pedig szembesítés. Egy interjúban Csoóri maga is elmélkedik erről, nagyon is tisztában volt a problémával:

Ebédnél, vacsoránál ugyanúgy ő osztotta ki az adagot apámnak, mint a munkában. De az asztalhoz még ma sem ül oda enni. Asszonynak nem ott a helye. Furcsa kettősség ez. Valóságosan ő a családfő, de a látszat szerint ilyesmi lehetetlen. Ez azonban nemcsak az én családomban volt így, hanem szinte az egész faluban. A kalapot a férfi hordta mindenütt, de bevallottan vagy bevallatlanul az asszonyok kormányoztak. Lélekbúvárok is megrökönyödhetnének, hogy mi minden eltorzult ebben a szigorúan betartott felemásságban. Anyám öt életre való szorongást, félelmet, gyanút összeszedett így. Mert amit nem oszthatott meg, az őt nyomasztotta.”

Érdekes, fontos szöveg ez: a fiú együttérez az édesanyjával, látja a szenvedését, de mégis azzal mentegeti a helyzetet – klasszikus! –, hogy voltaképpen, igazából, végtére is: a nő a kormányos. Én pedig azt gondolom erre, hogy tessék, még ez is: nem elég megalázva kiszolgálni a családot, még abba is sok félelmet és hatalmas munkát kell fektetni, hogy titokban valahogy révbe juttassa a gyerekeit. Hiszen az imádott fiából is egyedül azért lett paraszt helyett polgár, mert ő, az anya, ragaszkodott a taníttatásához! Hány ilyen történetet olvastam még! Benedek Elek, Tamási Áron, és talán még Illyés édesanyja is ilyen elszánt asszony volt, kiemelte a fiát a nyomorból. Igen, a fiát, soha nem a lányát. Ugyanebben az interjúban emlegeti Csoóri, hogy a nővére okosabb volt nála, de gondolni sem lehetett arra, hogy egy lányt taníttassanak. Tamási 1926-ban, hazalátogatásakor beszél a ragyogóan okos kicsi unokahúgáról, majd rögtön utána arról, hogy kár, hogy fiú örökös híján a családban a nagy tett lehetősége megszakad… Mai szemmel égbekiáltó igazságtalanság. Ez a „konzervatív” szemlélet nem konzervál semmit, csak a fájdalmat és a titkos elégedetlenséget. A gyermekek mind megérzik megalázott anyjuk fájdalmát, és boldogtalanok. Ráadásul látják, hogy csak annyi történik, hogy a szegénységtől és a felsőbbségtől megalázott apa továbbadja a megaláztatást a nála gyengébbnek. A gyerekek látják az apa gyengeségét is ezekben a rossz gesztusokban. Talán félik (amíg testileg gyengébbek nála), de ha egy kis empátia is maradt bennük: nem fogják tisztelni.

false

 

Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

MN: Hogyan kezdte foglalkoztatni ez a vers, ez a problémakör?

SZTA: Olvasgattam a naplómat, és láttam, hogy kiskamasz korom óta lázadozom az igazságtalan családi hatalmi struktúrák ellen. Jó dolgom volt: komolyan vett az apám, gyerekként szóba sem került, hogy valamit nem érhetnék el azért, mert nőnek születtem. Ezért öntudatosan tudtam később ellenállni bárkinek, aki lekicsinyelt. Amikor rájöttem, hogy a nekünk tanított irodalomból mennyire hiányzik a női szerző és a női téma, tudatosan kezdtem keresni azokat a szövegeket, ahol a nő nem a vágy, esetleg az áhítat tárgya, hanem cselekvő vagy szenvedő ember. Ma már magyarul is bőséges szakirodalma van ennek a témakörnek, konferenciák, könyvek, neten is elérhető beszélgetések szólnak erről, de az átlagemberhez sajnálatosan kevés jut el a kérdés irodalmi vetületéről. Ezért próbálok újra meg újra nyilvánosan beszélni róla, és mindig izgalmas témának bizonyul.

MN: A magyar költészetben gyakran feltűnik a magáért semmit, másért mindent megtevő, mártírságáért éltetett anya. A magyar irodalom valóban konzervál és közvetít egy nagyon markáns asszonyszerepet, anyaszerepet?

SZTA: Abban az országban, ahol ma is újra meg újra jelennek meg akár nők által szerkesztett „legszebbvers” antológiák vagy művészetről szóló könyvek úgy, hogy egyetlen női alkotó sem szerepel bennük, nem csoda, hogy még az anyákat is szinte kizárólag csak a fiaik szemén át látjuk. A saját hangjukat nem hallani. Ez régóta így van. Óriásit robbant annak idején, amikor Szendrey Júlia (és a nyomában többen) elkezdtek önmaguk írni az anyaságról – de persze ők nem a maguk alakját, hanem a gyermekeikét állították előtérbe. A test azonban nagy tabu volt, titok és szégyen – az illem még mindig elnémította az anyák igazi hangját.

Most én sem egy nőt idézek, de Szabó Lőrinc remekül összefoglalta azt a kalodát, amelybe a nők voltaképpen máig be vannak zárva: „Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd, / szégyellős volt. Szégyeltek valamit,/ amiről nem tehettek! Valahogy/ rágalmazott faj voltak, mártirok,/ mártir jelöltek” (Nők keresztje). „Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,/ hogy lenézhettük őket, mi fiúk” (Nők titka). Ebből a pozícióból nehéz győzni, ennek ellenére már a tizenkilencedik században megpróbálták a korai magyar feministák (akik még nem nevezték magukat annak) – de nehéz volt úgy érvelniük, hogy le ne rombolják a „ház angyalának” érinthetetlen nimbuszát.

„Férfié az élet gondja” mondja (hazudja?) Arany. „Mosolyogj rám, édes feleségem”mondja Petőfi. Felmerülhet a gondolat, hogy vajon miért voltak ezek az egyébként szeretetben élő nők mégis annyira szomorúak? Érdemes volna összeszámolni, hány szomorú anya van a magyar irodalomban. A férfiak lelkifurdalását mutatja, hogy sokan próbálták megszólaltatni a nőket. Még Szabó Lőrinc is írt a felesége nevében verset, de Csoóri is megírta az egészet „belülről”, megszólaltatva a feketerózsa-anyát az Anyám szavai című versben, ebben „ő maga” hasonlítja magát Szűz Máriához: „de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,/ ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.” Ismét a szegénység beszorítottsága beszél, nem az asszonyi csapdahelyzet – pedig több is lehetne benne.  Ez a Mária-kép roppant népszerű (akár olyan csodálatos verseket is megteremtve, mint Weöres gyöngéd anyaversei, vagy a Máriából világkormányzó erővé váló anya figurája a Hetedik szimfóniában), még ma is gyakran hivatkoznak rá, mert kényelmesebb gesztus a tiszteletkör, mint a valódi részvét. (Én magam is írtam Mária-verseket, érzelmeset is, haragosat is, dolgom van a témával, úgyhogy nem lebecsülni akarom, csak jelzem a korlátait.)

MN: Vannak ellenpéldák – akár az irodalomtörténetben, akár a kortárs irodalomban? Említi például Arany Jánost…

SZTA: Arany viszonya összetett a nőkkel, az erős anyafigurák mellett rendkívüli módon foglalkoztatta a harcos nők alakja is, de hiába kísértette meg az egyenlőség gondolata, a saját családján belül is egyenlőtlenül bánt a fiával és a lányával, akiket, és erről meg vagyok győződve, egyformán szeretett: a lányát otthon tartotta, a fiát kitaníttatta. Mégis sokat köszönhetünk neki, mégpedig a korán tananyaggá váló Családi kör miatt: az a kicsi gesztus, amikor a gazda maga mellé invitálja az asztalhoz a „jó háziasszonyt”, szerintem példát mutat a patriarchális társadalomnak, megmutatja a különbséget emberség és emberkedés, emberiesség és embertelenség közt. Egy-egy ilyen nagy hatású mű szemléletformáló is lehet akár – nem mindegy, mit adunk a gyermekeink kezébe.

MN: A nő, asszony, anya – sokszor akár családon belüli – alávetettségének toposza, mintája összetett probléma. Társadalmi csoporttól, anyagi helyzettől, hozott és tanult mintáktól, akár vallási, konzervatív meggyőződésektől is függ. Ezt hogyan látja? Ki lehet lépni ezekből?

SZTA: Mindettől függhet és függ, és irányítható, manipulálható a folyamat vagy a változás. Szerencsére – hiszen különben soha nem értünk volna el eddig, és sajnos, mert még nem erősödött meg annyira a nők öntudata, hogy ne lenne visszafordítható az egész. Amíg a húsba vágóan női problémákról szinte kizárólag férfiak döntenek minden párbeszéd nélkül, amíg nyilvánosan és durván alázhatják a hatalomban levő férfiak a nőket, amíg összeröhöghetnek a fejünk felett, és amíg a néma mártírság a kötelező szerep a hangos és domináns, agresszív férfiak szolgálatában, addig nem várhatjuk, hogy ne erősödjön meg ismét a férfigőg, a nők megvetésének régi (tanult) reflexe (és vele persze a megalázott nők fel-felparázsló haragja). Anyák napján aztán piedesztálra emelik a nőt, és ott áll szegény, mint fekete rózsa, mint néma, szenvedő szobor. Lesajnálható, sajnálható.

MN: Alkotóként, feleségként, anyaként hogyan élte meg ezeket a szerepeket?

SZTA: Küzdelmesen, ez a legjobb szó rá. Persze ez is asszonyi szó, kapom rajta magam: a férfi harcol, a nő küszködik – de jó esetben megküzdenek egymással, és közösen küzdenek meg a feladatokkal. Mivel kamaszkorom óta a férjemmel élek, a több mint három évtized alatt valóban szükség volt az együttműködésre is, meg arra is, hogy mindketten kiharcoljuk magunknak a magunk személyes terét és szabadságát. Ez kezdetben sem volt reménytelen, hiszen a nyilvánvaló alávetettségre nem láttam közvetlen családi mintát. A szűkebb családban senki nem mondta, hogy egy nő kevesebb lenne a férfinél. Nagylány voltam már, amikor egy falusi vendégség alkalmával megláttam az első nőt, akinek nem volt szabad odaülnie az asztalhoz – olyan volt, mintha megütöttek volna.

Arra azonban láttam példát, tudós nagyapám házában, hogy a nő, a maga belső szabadságát és anyagi függetlenségét megtartva, önzetlenül segít, hogy a férfi megfuthassa a maga pályáját, és rendkívüli életművét létrehozza – és fordítva ezt nem tudtam volna elképzelni... A nagyszüleim egyenrangú felek voltak, az egyiknek mégis több joga volt a maga idejéhez és munkájához – és máig kérdés számomra, hogy vajon lehetséges-e az, hogy két egyenrangú ember, akik gyermeket is nevelnek, tökéletes egyensúlyban és munkamegosztással éljenek, miközben a szakmájukban mindketten magasra jutnak. Eddig mindenhol azt láttam, hogy az egyik félnek több terhet kell viselnie – ez nem feltétlenül a feleség, de általában mégis (ennek minden szakmai és/vagy anyagi velejárójával). És ez persze még mindig az ideális eset, hiszen itt olyan párkapcsolatokról beszélek, ahol maga a nemi egyenlőség megkérdőjelezhetetlen alap, és nem olyanokról, ahol a vérkonzervatív szerepmodellek érvényesek, és a válás sem opció; ahol még a szavakból is hiányzik a megbecsülés, illetve csak az egyik félnek van joga rá. Az ugyanis nem házasság, hanem zsarnokság. Ideje mindannyiunknak végiggondolni, aztán újra meg újra ellenőrizni, hogy milyen szerepeket tanultunk és játszunk, és vajon ez a másik félnek, a többieknek jó-e, vagy csak nekünk származik előnyünk belőle.

Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje –
nem iszik feketét.
Anyámnak fáj a feje –
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

 

Anyámra durván szólnak
jött-ment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

 

Anyám utakon lépdel,
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka.
Vállára még az orgona-
virág is úgy szakad,
mintha csak teher lenne,
jószagú kárhozat.

 

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem.”

 

Anyámnak fáj a feje –
anyámnak fáj a Semmi.
Anyám fekete rózsa,
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
Bejön egy madár érte,
s csőrében elviszi.

Neked ajánljuk