„Minden a golyóimnál kezdődött“ — ezzel a mondattal indítja a 63 éves ír regényíró, novellista, költő, dráma- és újságíró Colm Tóibín egyik közelmúltban megjelent írását. Tóibin kérlelhetetlen őszinteséggel és világos, pontos, néhol óvatos humorral fűszerezett mondatokban mesél hererákja diagnosztizálásáról és gyógyításáról, aminek része volt az egyik heregolyójának eltávolítása és a kemoterápia is, ugyanis áttéteket mutattak ki a testében.
Tóibín kendőzetlenül ír a kemoterápia időszaka alatt eltöltött otthoni napjairól: néha csak annyi tellett tőle, hogy a következő öt perc átvészelésére koncentrált. Esténként pedig hiába döntötte el, hogy aludni megy, órákkal később is a kanapét találta magát: „azzal töltöttem az időt, hogy bámultam magam elé. Semmi filmnézés, semmi tévé, semmi rádió, könyv, újság. Semmi emlék, semmi gondolat, semmi terv a jövőre. Semmi.“ Az egész, London Review of Booksban megjelent szöveg egyszerre visszafogott, nyers és végig megrázó olvasmány. Tóíbínt végül tünetmentesen bocsátották haza az orvosok. „Az egygolyós élet elkezdődött“, zárja a történetet.
Colm Tóibín olyasmit tud, amit kevés kortárs író, és bár a nemrég megjelent A blackwateri világítóhajó előtt a magyar olvasók már a Nora Webster és a Brooklyn című könyveit is megismerhették, nemzetközi sikerei és díjai ellenére mintha mégsem vált volna ismertté itthon.
Hallgatás és identitás
| ||
Tóibín 1955-ben született Írország déli részén, nagyapja az IRA tagja volt. Apja akkor halt meg, amikor Tóibin 12 éves volt. Gyerekkorát úgy jellemezte, hogy a családi otthonban sokszor uralkodottt csönd. Ez a mindent átható hallgatás később rendre visszatérő jelzője lesz írói stílusának is.
9 éves koráig nem tudott olvasni, később aztán az irodalomra Hemingwayen keresztül csúszik rá végleg, ekkoriban kezd el rajongani Spanyolországért is, Barcelónában évekig élt is.
Az egyetemet az újságírói karrierért hagyta ott, 1982-re már egy havilap, a Magill szerkesztője. Tóibínt számon tartják esszéistaként, dramatugként, kritikusként és költőként is, a Columbia University bölcsészkarának tanára. És egyébként nyíltan meleg.
Első regénye, A dél 1990-ben jelenik meg, az 1999-es A blackwateri világítóhajó már negyedik regényeként jön ki, ezt követi a The Master, majd a Brooklyn és a The Testament of Mary, majd 2014-ben a Nora Webster.
Fő témái az emigráns lét és általában az identitás, különösképpen a meleg identitás megélésének és megőrzésének lehetőségei, az ír társadalom működése, az akár generációkon átívelő veszteségek.
Stílusát a csönd, a mondatok közötti hiány, az elhallgatás határozza meg, karakterei ebben az elhallgatásban élnek, a csöndben lebegnek, a történetmesélés saját bevallása szerint sem is érdekli igazán.
Talán mellékes, talán nem, de a Guardian cikke szerint szélsőségesen aszketikus körülmények között dolgozik: kemény, kényelmetlen, fájdalmat okozó széken ír, először csak a papír jobb felére, hogy legyen hely a baloldalon az újraírásnak.
Inog, mint a nagymama tengerparti háza
Mivel a fülembe jutott, hogy A blackwateri világítóhajó szerkesztője, Sepsi László a könyvet „az »ülnek és beszélgetnek, hátha nem csesztek még el végérvényesen mindent« regénytípus egyik csúcsának“ nevezte, megkértem, hogy mondjon pár mondatot a tóibíni hősök csöndes kudarcairól, az életek elcseszéséről és a fel-felbukkanó reményről. Ami, mind kiderült, nem más, mint a beszéd: a lehetőség a sérelmek kimondására.
| ||
A blackwateri világítóhajó sztorija egyébként a 90-es évek Íróroszágában játszódik. Három nő, Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen, sokéves viszálykodás után békét köt, Helen öccse, ugyanis haldoklik. A három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele és két barátjával.
Sorköz: Műfajilag ez egy melodrámai világ?
Sepsi László: Igen, a szó legszorosabb, zsebkendőfacsarós-pityergős értelmében, de ez azért bravúros, mert közben Toibínra hihetetlen önfegyelem jellemőző. A szereplők közt meghaladhatatlannak tűnő konfliktusok feszülnek a mélyben, mindenki évtizedekkel ezelőtt jóvátehetetlennek tűnő hibákat vétett, amelyek generációkon át öröklődtek tovább, és amelyek terhét azóta is cipelik. Az egész szituáció a szakadék szélén inog, mint a nagymama tengerparti háza, várod, hogy felrobbanjon, és kibonthasd azt a százas csomag zsepit.
Sorköz: Kibontottad?
SL: Nem teljesen, mert a katasztrófa valahogy elmarad: ehelyett nagy nehezen ezek a figurák elkezdenek beszélni egymáshoz. Valamelyik kritikusa azt mondta, hogy A blackwateri világítóhajó a lehető legjobb érv a beszélgetésterápia mellett; amikor Toibín hősei hallgatnak, az azt jelenti, hogy csak magukban rágják-görgetik tovább sérelmeiket és traumáikat – ha sikerül megszólalniuk, akkor hirtelen feltör minden, ami már szinte hepiend.
Sorköz: Mégsem csúszik át közhelyességbe vagy giccsbe.
SL: Vsszatérhetünk az emlegetett önfegyelemhez: ezekhet a témákhoz a tárgyilagos nyelvezet és a könnyen elrajzolható karakterek ábrázolása jól passzol. És ha eljön a beszélgetés ideje, az sem ígér többet önmagánál: a kimondás önmagában nem oldja meg az éveken át mérgesedett viszonyokat, legjobb esetben is csak az enyhülés lehetőségét hozza magával, a nem hibátlan, de elviselhető életét, az élhető továbblépést. Ettől még az a szimbolikus ház még mindig a szakadék szélén áll, mégis kicsit jobb mindenkinek.
___
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó, fordította: Greskovits Endre, 280 oldal, Park Könyvkiadó.
