Magyar Narancs: A pácienseit nem érintette kényelmetlenül, hogy regényírásra adta a fejét? Ráadásul egy olyan regény írására, amelynek egy terápia adja az alaphelyzetét. Ez akár bizalmatlanságot is teremthet, sőt, akár szorongást is; hogy jaj, csak ne rólam mintázza a terapeutám a következő könyve alakjait!
Anne Cathrine Bomann: Épp ezért előnyös, hogy annyira ismeretlen vagyok Dániában, alig tudja valaki, hogy regényeket is írok. Nem hiszem, hogy a pácienseim közül bárki is tudná. Az Agathe-t 2013-14 tájékán kezdtem írni, azoknak, akik a szereplőimhez valamiféle mintát adtak, fogalmuk sem volt, mire készülök.
MN: De most 2018 van: a könyv siker lett, közel 20 nyelvre fordították le.
ACB: Igen, de nem hiszem, hogy bárki magára ismerne az Agathe szereplőiben.
MN: Nem is a felismerhetőségre gondoltam, pusztán arra, hogy az irodalmi munkássága nem riasztja-e el a pácienseket.
ACB: Mostanában nem vállalok igazi terápiákat, egy vagy két alkalommal találkozom a hozzám utalt páciensekkel, felmérem a helyzetüket és továbbküldöm terápiára. Olyan hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozom, akik különböző okoknál fogva, például mert drogfüggők vagy hajléktalanok, kiestek az oktatásból vagy a munka világából. Az ő problémáikra keressük a válaszokat.
| ||
MN: Az Agathe idős pszichológusát aggasztja a közelgő visszavonulás gondolata, vágyik is rá, de egyre inkább nyomasztja is a praxis feladása. Gyakran viszontlátja ezeket a félelmeket a szakmában?
ACB: Az én generációmra inkább a kiégés, a burnout-szindróma a jellemző. Ezzel nem egyszer találkoztam a szakmámban magam is. Súlyos problémákkal küzdő emberekkel foglalkozol nap mint nap, egymás után – aki a munkahelyéről hazaviszi magával az eseteket, azt előbb-utóbb a páciensei magával rántják. Vannak, akik beleesnek a mindenre megoldást kereső, világmegváltó segítő szerepébe, őket még könnyebben eléri a kiégés.
MN: Ön túl van már a világmegváltás fázisán?
ACB: Ehhez én mindig is túl hideg, elemző típus voltam, a psziché működése érdekel, a segítő szerep csak ezután jön nálam.
MN: Az egyik tabu, amit a regénye érint, a pszichológus és a páciens között szövődő kapcsolat. Agathe, a címszereplő olyan érzéseket kelt a terapeutában, amelyeknek az nem tud ellenállni.
ACB: Korábban tartottam terápiát és olykor magam is éreztem olyat, hogy ezzel vagy azzal a pácienssel akár barátok is lehetnénk, vagy legalábbis milyen jó lenne közelebbről megismerni, de a szabály egyértelmű és ezt minden pszichológus tudja: ezt nem szabad. Hozzám is eljutott néhány történet, például hogy valaki Dániában viszonyt kezdett a páciensével, de ezt határozottan elítéli a szakma. De mindezt csak érinti a regény, a történet középpontjában Agathe áll, mindazon vágyak szimbólumaként, amiket ez a pszichológus nem kapott meg az életben.
MN: A regény azzal indul, hogy Agathe betoppan a terapeuta rendelőjébe és a nyugdíjra készülő férfi minden ellenkezése dacára sikerül kiharcolnia, hogy fogadják. Ha csak így beestem volna az utcáról az ön rendelőjébe, amikor még tartott terápiát, kaphattam volna időpontot?
ACB: Ha sikerült volna találni egy szabad időpontot, valószínűleg igen. Volt magánpraxisom, illetve valaki más magánpraxisában dolgoztam. De most, hogy ezt a másfajta munkát végzem, mindenféle bürokratikus állomásokat kell megjárnia ahhoz, hogy eljusson a rendelőmbe.
MN: Nálunk a középosztály felsőbb rétegei engedhetik csak meg maguknak, hogy egy magánpraxisban terápiát folytassanak. Mennyi ma egy ilyen terápiás ülés Koppenhágában?
ACB: 1000 dán korona. Ez kábé 130 euró (bő 40 ezer forint - a szerk.) Emlékszem, milyen érzés az egyetemről kikerülve több mint 1000 dán koronát elkérni. Épp csak elvégeztem az iskolát, és azt se tudtam, valóban tudok-e ennyi tudással a hátam mögött segíteni. Hát, nem volt egy megnyugtató érzés. De Dániában állami támogatást is lehet kapni, ha az embernek pszichológushoz kell fordulnia, nálunk nem csak a középosztály engedheti meg magának a terápiát.
| ||
MN: A könyvében szereplő terapeutát olykor kifejezetten untatják és idegesítik a páciensei. Ezzel a - gondolom nem csak regényekben előforduló - helyzettel mit lehet kezdeni egy ülés során?
ACB: Előfordul, hogy azt kívánod, bárcsak ez vagy az a páciens ma ne jönne el. Vagy folyik a terápiás ülés és a gondolataid elkalandoznak egészen más irányba. Ilyenkor csak egyet lehet tenni: össze kell szedned magad és meglátni a másik ember szenvedését. Az unalom akkor támad, amikor a páciens nem a valós problémáról beszél, csak hablatyol. Valahogy el kell elérni, hogy abbahagyja a mellébeszélést. De ha tanácstalan vagy, mert rád tör az unalom, miközben a pácienst hallgatod, és nem tudod, mit csinálj, nem árt ilyenkor egy nálad okosabb embert megkérdezni. Erre való a szupervízió. De ez csak az első két évben kötelező, utána nyugdíjig praktizálhatsz anélkül, hogy egy másik pszichológussal szólnál.
MN: A kötelező szupervíziók leteltével beszélt pszichológussal?
ACB: Igen. Egy hölgyhöz jártam, ő az egzisztenciális pszichológiát gyakorolja. Én inkább a kognitív oldalról jövök. A másfajta nézőpontok csak segítenek.
MN: Irvin D. Yalom (interjúnk vele itt) is az egzisztenciális iskolát erősíti. A “pszichológus & szépíró” kategóriában nincs is nála népszerűbb szerző manapság.
ACB: Yalom sokunk hőse. Nem tudom, hány szakmán kívüli olvassa, de mi szakmabeliek szeretjük. Amikor az Agathe-t írtam, valahol leghátul az ő alakja járt a fejemben.
MN: Yalom korban nem állhat olyan messze a könyve pszichológus alakjától.
ACB: Igen, de Yalom sokkal kedvesebb és empatikusabb. A mai napig praktizál is. Minden páciense tudja, ha belép a rendelőjébe, lehet, hogy valamelyik Yalom-könyvben találja majd magát. Teljesen nyíltan csinál mindent, engedélyt kér mindazoktól, akiket esettanulmányként szerepeltetne a könyveiben.
