Magyar Narancs: Könyve utószavában hangsúlyozza, nem történeti munkát írt. De azért így is olvasható a két regény: Grönland történelme emberközelből?
Kim Leine: Kutatásom elsődleges forrásai a megmaradt naplók voltak. A grönlandi naplókat annak idején papok írták. Egyedül nekik volt magasabb végzettségük, a többiek gyakorlati munkákat végeztek csupán. És szerencsénkre a papok szeretnek írni, ezért nagyon sok napló maradt fenn. Ezek sokkal értékesebbek voltak nekem, mint a történelmi írások, mert azt szerettem volna, hogy a történelem személyes, szubjektív oldala bontakozzon ki. A történeti kutatást persze nem lehetett megúszni, utána kellett nézzek a részleteknek, hiszen a történelem determinálta a hőseim sorsát. A legértékesebb forrásom a papi szövegek mellett Kieding, a felcser naplója volt, nem véletlen, hogy sokszor halljuk őt a lapokon. Rengeteg személyes reflexióval egészítette ki a szikár tényeket.
MN: Az új regény többszólamú, monológok viszik előre a cselekményt.
KL: Első vázlataimban egyes szám harmadik személyű volt a narráció. De aztán valaki bekopogott a dolgozószobám ajtaján, Koppenhágában. Hans Egede fia volt. Elkezdett beszélni hozzám. És csak mondta, mondta a történetét, a saját stílusában, a saját szavaival. Nem tudtam megszabadulni ettől a hangtól. Le kellett írnom. Majdnem úgy működött ez, mint az automatikus írás. Aztán megpróbáltam meghallani a többiek hangját is. Jött a házvezetőnő, és jött egy fiatal, őrült nő, a saját sodró erejű monológjával. Korábban velem még sosem történt, hogy csak sorjáznak a hősök, és mesélnek. Amikor ez a ritka élmény éri az írót, akkor azt értékes ajándékként kell fogadni. De aztán a varázslat után jött a szerkesztés és összehangolás nehéz munkája, hogy a sok szólam egységes egésszé fűződjék össze. Elveszett voltam, de ekkor jött segítségemre Aappaluttoq, a szellemidéző. Ő lett a regény titkos elbeszélője, aki ott áll minden monológ és minden fordulat mögött. Egyfajta varázsló ő, az őslakosok papja, misztikus figurája, egyszerre varázslatos és reális. Az ő kezébe tettem át az irányítást.
| ||
MN: Teljesen reálisnak éreztem a figuráját.
| | ||
KL: Mert létező alak volt. Bár az utolsó sámán 1936-ban halt meg, már megkeresztelkedve, ennek ellenére a varázslókhoz kapcsolódó hiedelemvilág ma is élő Grönlandon. Ezenkívül számos antropológus leírta a gyakorlataikat, a könyvbéli leírások szigorúan ezeken, illetve az utolsó élő szellemidézőkkel készült interjúkon alapulnak. Ha sétálsz a természetben Grönlandon, megtalálod azokat a helyeket, ahol a sámánok meditáltak, és hívták a szellemeket. Ezek mindig nagy, üreges kövek, amelyekbe egy kisebbet helyeznek, majd transzba kerülve érintkezésbe lépnek a szellemvilággal. Kicsit divatosak is lettek ezek a helyek, a fiatalok körében különösen. Ha valamilyen személyes, egzisztenciális válságuk van, megpróbálnak visszatérni ehhez a régi hithez, és a természetbe menekülnek, felkeresve az ősi helyeket. Meditálnak és támaszt remélnek. Többször előfordult már, hogy egyszerűen nyomtalanul eltűntek utána, többen soha nem kerültek elő. Külön legenda övezi ezeket a misztikus eltűnéseket.
MN: Legtöbben azt emelik ki a két műve kapcsán, hogy soha ilyen plasztikusan nem jelentek meg még irodalomban a kolonializmus bűnei.
KL: Nem az volt a célom, hogy a gyarmatosítás kegyetlenségeit rögzítsem. Engem a mechanizmusa érdekelt. Az olvasó bírál, én csak leírok, rögzítek. Közben tudom, hogy természetesek a borzadó reakciók. És természetes valami szégyenszerűség a dán olvasóknál, és a harag a grönlandiaknál. Nagy emberi tragédia volt az egész, amit külön borzasztóvá tesz, hogy a gyarmatosítók célja pusztán a pénzkeresés volt. Hans Egede írta a királynak a kezdetek kezdetén, milyen gazdag ez a vidék, remélve, hogy így megfelelő anyagi feltételeket tud teremteni a missziójának. A király 1728-ban döntött úgy, hogy finanszírozza az első gyarmatot Grönlandon, és onnantól hirtelen minden nagyon gyorsan ment. Három nagy hajót szerveztek, összeszedtek mindent, amire a kolóniában szükség lehet, beleértve ebbe az emberanyagot is. A száz férfit és nőt, köztük rabokat is. Sorshúzással kényszerházasították őket. Természetesen pokoli vége lett. Humanitárius katasztrófával zárult a kísérlet, mert nagyon rossz volt az időjárás, nem volt elegendő építőanyag és étel, skorbutot kaptak, hasmenést, tüdőbetegséget. Az első tél alatt a száz emberből negyvennyolc meghalt. És a helyzet nem javult. A király aztán be akarta zárni a kolóniát, de Egede úgy döntött, marad. És néhány önkéntes kitartott mellette. És még csak eztán jött a katasztrófák második, harmadik hulláma… És tudom azt is, hogy Grönlandon sok vita folyik a könyveimről. Tudom, hogy néhányan gyűlölik a könyvemet, külön bírálva, hogy egy kívülről jött ember dolgozza fel a történetüket. És az sem segít, hogy ez az ember az ország előző gyarmatosítói közül való. De azt is tudom, hogy sok grönlandi olvasó nagyon szereti a könyveimet, mert rengeteg levelet kaptam tőlük. Azt hiszem, amikor egy grönlandit megkérdeznek, mondjuk, egy újságban, hogy mit gondol Kim Leinéról, azt fogja mondani: „Ó, természetesen utálom”, mert ez az elvárt válasz. De találkoztam például Grönland volt miniszterelnökével, aki egyenesen azt mondta nekem, hogy mélyen azonosult az egyik szereplőmmel, és köszöni, hogy megírtam a történetét. A Kalak után pedig többen jelezték, hogy az elolvasása után kevésbé érezték magányosnak magukat.
MN: A regény írása idején ünnepeltük Európa-szerte az 500 éves reformációt. Jól sejtem, hogy a naplókon kívül Luther alakja igézte meg?
KL: Sok életrajzi munka és elemzés megjelent Lutherről és tanairól, amelyeket érdeklődéssel olvastam. Az évforduló nélkül nem kapott volna ennyire hangsúlyos szerepet ebben a regényben, bár már az előző munkámban is referenciaként használtam a katekizmusát. Ráadásul nemcsak engem bűvölt el: Egede egyenesen Luther megszállottja volt, olyan akart lenni, mint ő, azonosult vele. De rám legalább ilyen erővel hatott Dante Pokolja. Az egyes énekek inspirálták a fejezeteim felépítését, Dante a titkos hivatkozási pontja a regényemnek. De a zene is legalább ilyen erővel megmozgatott, Bachtól tanultam például az ellenpont technikáját, azaz hogy minden borzalmat szükségszerűen valami gyönyörűnek kell követnie, hogy meglegyen az egyensúly. Ellentétpárokra épül a művem, ez a legfontosabb narratív technika, amit használok, ezzel adom meg, illetve ezzel fokozom a szöveg feszültségét.
MN: Megrázó, ahogy a nőkről ír. Mély együttérzést olvasok ki a sorokból.
KL: Nem vagyok politikai értelemben feminista, de természetesen foglalkoztat a férfiak és a nők társadalmi szerepe a múltban és a mában. Húsz évig ápolóként többnyire nőkkel dolgoztam. Számomra egyszerűbb egy nővel együttérezni, ismerem a reakciókat, lelki értelemben sokukhoz közel kerültem. Könnyebben kerülök velük egy hullámhosszra, a nők rezgéseire érzékenyebb vagyok. Nem ma kezdődött. Amikor az iskolában annak idején választanunk kellett a kézműves-foglalkozások között, a háztartási ismeretek alatt a fiúkat külön terelték. Nekik barkácsolni, kalapálni kellett, míg a lányok kötni, varrni tanultak. Ám én sokszor a lányokhoz csatlakoztam. A fiúkat ez persze sokkolta: „Mész a csajokhoz? Hogy mersz bemerészkedni az oroszlán barlangjába?” Nekem természetes volt.
MN: Titia kisasszony monológja már-már szabad versnek hat. Eddigi műveiben nem olvashattunk ilyen költői erejű szövegeket, Kieding pedig azt mondja, költő akart lenni, mint mindenki. Jól sejtem, hogy ön is?
KL: Tökéletesen süket vagyok a költészetre. Nem tudok verseket olvasni, az egy Dylan Thomason kívül. Hogy őt miért, azt sem értem. Sokat próbáltam, de talán más frekvencián van az elmém. A képregényekkel vagyok még így. De közben él bennem a vágy, hogy költőien fejezzem ki magam. Mert ha a vers prózába oldódik, azzal nincs bajom, ezért szeretem Joyce-ot is.
MN: Három könyvet írt a kilencvenes években, az ismertségét meghozó, nálunk is megjelent Kalak előtt.
KL: Tizenéves korom óta író akartam lenni. Tizenhárom évesen kezdtem el falni a könyveket. Anyám polcán ott volt Alexander Dumas összes műve, teljesen érthetetlen módon, anyámnak ugyanis fogalma se volt, ki az a Dumas. Elolvastam a teljes életművet. Aztán elmentem a könyvtárba, és elkezdtem olvasni a klasszikusokat. És ezek a szerzők lettek a barátaim. Szükségem is volt ezekre a rég halott barátokra, mert körülöttem őrült volt az élet. Megérintett az irodalom csodája. Hogy beszélgethetek velük. És olyan emberekkel is, akik még meg sem születtek. Be akartam lépni ebbe a klubba. De még nagyon sok idő kellett, hogy íróvá váljak. Az első három könyvemet azzal a görcsös szándékkal írtam, hogy én igenis író leszek. De ez hibás hozzáállás. Meg kell találni azt a szükségszerűséget, ami előhozza belőled az írót. Engem a súlyos személyes válságom vezetett ide. Amikor drogfüggővé váltam egy Grönland keleti részén fekvő faluban, bevonták az ápolói engedélyemet, kitoloncoltak, és azt hittem, meg fogok halni. Amikor világos lett, hogy túlélem, azt mondtam magamnak, eljött az idő. Megpróbálok szembeszállni magammal, és az írás fog segíteni. A saját életemet a regényírás szabályai alá helyeztem.
MN: A Kalakban írja, hogy bizonyos dolgokat sosem felejt el az ember. Ebből a regényéből ismerjük a szörnyűséget, amit a saját apjával kellett átélnie.
KL: Egyetlen művemet írtam terápiás céllal, a Kalakot. Azért, hogy kimossam magamból a fájdalmamat, és ezzel elűzzem a démonjaimat. A többi regényemet nem ezzel a szándékkal írtam, de azokaz is természetes módon fonják át az életrajzi elemek, úgy hiszem, ezzel a legtöbb író így van, nem bújhatunk ki önmagunkból. Persze a legtöbb író nem nyit rögtön egy bevallottan életrajzi regénnyel, tehát a szálak és kötődések nem ennyire nyilvánvalóak. De én annyira hülye vagy bölcs voltam, hogy az önéletrajzon rögtön túlestem. Így aztán nem hibáztathatom az olvasót, ha innentől minden művemet visszavezeti az életemre. Az életem felől nézve az is természetes, hogy papokkal és orvosokkal foglalkozom, mivel vallásos háttérrel rendelkezem, 16 éves koromig egy Jehova tanúi közösségben nevelkedtem, később falusi orvosként dolgoztam Grönlandon. Ezalatt huszonöt csecsemőt segítettem világra, gyakran szörnyű körülmények között, és naponta olyan dolgokat kellett megtennem, amikhez nem volt képesítésem. Olyan dolgokat kellett megcsinálnom, amikről azt hittem, lehetetlen. De ezt kellett tennem, mert nem volt más egészségügyi személyzet a környéken. Hálás vagyok az egyedülálló tapasztalatokért, szépen be tudom építeni ezeket a munkáimba. Azzal, hogy ezeket az élményeket rögzíteni tudom, talán tényleg tudok valami különlegeset adni az olvasónak. De persze a rossz szellemek megvannak. Nem tűntek el a semmiben, több regényre való is bőven maradt belőlük. Létrehoztam a fejemben egy könyvtárat a démonoknak, kategorizáltam őket. Így már csak tallóznom kell közöttük.
(A cikk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
