Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2019. május 23-i számában jelent meg.
Jü Hua az egyik legsikeresebb kortárs kínai író, akinek kísérletező, avantgárd műveit világszerte számos nyelvre lefordították. Nálunk eddig csak a Testvérek című regénye jelent meg 2010-ben, de tavaly óta már első, nem fikciós könyve is olvasható magyarul.
A Kína tíz szóban nem csupán számos tiltott témát dolgoz fel, de kendőzetlenül beszél a kínai társadalom valóságáról is. Nem csoda, hogy hazájában nem lehetett kiadni a könyvet, amely eredeti nyelven Tajvanon jelent meg, de az elmúlt nyolc évben bejárta a világot.
Jü Hua 1960-ban született, a kulturális forradalom idején nőtt fel, ez pedig komolyan meghatározta életét és pályafutását, sőt a társadalomról alkotott képét is. A szerző fogorvosként kezdte pályafutását (akkoriban mindenkinek kijelöltek egy foglalkozást), és nyaranta neki kellett beadnia a kötelező védőoltásokat is. A rossz minőségű, többször használatos tűk komoly fájdalmat okoztak a gyerekeknek – ez viszont jó ideig nem tudatosult benne, mert magán nem próbálta ki őket. Onnantól kezdve viszont éjszakáit az elgörbült tűk kiköszörülésével töltötte. A könyv tehát a kulturális forradalom idején mindenkitől elvárt maoista önkritikával indul, aztán a címben szereplő tíz szó köré írt tíz esszével folytatódik.
Az írások körüljárják a szavak (nép, vezér, olvasás, forradalom, utánzat stb.) eredetét, aktuális jelentését, de elsősorban a mai Kínáról rajzolnak meglehetősen lesújtó képet.
Jü sokat mesél a kulturális forradalom alatti időszakról is, mert szerinte Kína e két korszaka szorosan összefonódik, „néhány pszichológiai tényező megdöbbentő hasonlóságot mutat”. A kulturális forradalom a politikai jelszavak mentén fanatizálta a népet, ma pedig a gyors meggazdagodás reménye az, aminek segítségével az ország vezetősége hatni tud a tömegekre. A nép az 1989-es Tienanmen téri események után ugyanis kiábrándult a politikából: a politikai reformok leálltak, viszont beindultak a gazdasági reformok, így a nép is a pénz felé fordult. Míg a híradásokból csak a kínai gazdasági csodáról hallani (1970 és 2017 között 132-szeresére nőtt a GDP), és arról, miként emelt ki ez a tényleg elképesztő növekedés százmilliókat a mélyszegénységből, Jü Hua megmutatja, mi az az ár, amit a növekedésért fizet az ország. A mindent átható korrupció, a növekvő társadalmi különbségek, a munkanélküliség, az óriási méreteket öltő környezetpusztítás többnyire rejtve marad a külföldi szem előtt. A hirtelen felszínre tört társadalmi feszültségek és értékválság következtében pedig egyre keményebb a sikerért vívott harc, ami – Magyarországról nézve kicsit sem meglepő módon – életre hívta a szegény, de kiszámítható életet biztosító Mao-korszak iránti nosztalgiát.
Emellett számos olyan, abszurd történetet is leír, hogy a nincstelenek hogyan utaznak hatalmas távolságokat csak azért, mert egy másik tartományban kicsit többet fizetnek a véradásért – miközben a vérvételt megszervező „Vérkirályok” mesés vagyonra tesznek szert. A kulturális forradalom brutalitása (a sok millió emberéletet követelő éhínség, a tárgyalás nélkül meghozott és azonnal végrehajtott számtalan halálos ítélet) is visszaköszön a mában, például akkor, amikor az önkormányzatok maszkos verőembereket küldenek a kilakoltatásnak ellenállókra. A házukból kikergetett emberek otthonát pedig még az éjjel eltüntetik a buldózerek, hogy helyet csináljanak a csillogó felhőkarcolóknak: „Bár ez a módszer túl egyszerűnek és durvának tűnhet, a gazdasági fejlődés terén gyors eredményekkel kecsegtet.”
Megrázó könyvében Jü azt is elmeséli, miért és hogyan lett író, annak ellenére, hogy a kulturális forradalom teljesen kultúramentes volt. A tankönyveken és Mao Ce-tung művein kívül minden könyv be volt tiltva, így hatalmas értéke volt egy-egy illegálisan megszerzett könyvnek. A betiltott regényeket kézzel másolták, ám sokszor hiányoztak az első vagy az utolsó oldalak. Így Jü kénytelen volt maga elképzelni a történetek befejezését. Orvos szülei miatt gyerekkorát körüllengte a halál közelsége, s ezt csak tetézte a kulturális forradalom brutalitása – mindebből ő is tevékenyen kivette a részét, regényeiben pedig ezeket az átélt traumákat igyekszik feldolgozni, ad magyarázatot sokszor szintén erőszakos témaválasztásaira. A kézzel másolt, illegális példányokhoz hasonlóan a Kína tíz szóban is lezáratlannak tűnik, hiszen az utolsó anekdotában azt meséli el a szerző, hogy egy ártatlannak induló gyerekkori kamuzás miatt hogyan kötött ki a műtőasztalon. Ráadásul Jü azt nyilatkozta,
a tizenegyedik szó a szabadság lett volna
– ennek kifejtését így kénytelenek vagyunk mi is csak elképzelni.
A magyar kiadásban zavaró, hogy többnyire az angolos pinyin átírás jelenik meg (így lesz Mao Ce-tung Mao Zedong, Peking viszont nem válik Beijinggé), a mértékegységek nincsenek átváltva (mi eláruljuk, hogy 1 li = 500 méter), és az is az olvasóra van bízva, hogy kitalálja, mennyit érhetett pár száz jüan a hatvanas-hetvenes években – ezek a hiányosságok viszont sokszor éppen a helyes értelmezést nehezítik.
Jü Hua: Kína tíz szóban. Fordította: Zombory Klára. Magvető, 2018, 286 oldal
