Magyar Narancs: Ma este nyílt volna meg a kiállításod „A Földön élni ünnepély” címmel, és ez egyben az azonos című memoárod bemutatója is lett volna. Aztán reggel kiderült, hogy a helyszín, a B32 Galéria egyik munkatársának pozitív lett a vírustesztje, így az egész program le lett fújva. Te egyébként sem lettél volna jelen, egészségügyi okokból, úgyhogy most itt kérdezlek, hogy bírod a karantént?
Szüts Miklós: Hát ezek a meglepetések nem tesznek boldoggá persze, de amúgy a karantént elég jól bírom. Végül is az esti kultúr-programoktól eltekintve, amik persze nagyon hiányoznak, nekünk nagyjából a karantén az életformánk: egész nap egyedül pepecselünk a műtermünkben, ez most sincs másképp. Aránytalanul többet olvasok most (és ez dicsekvés, nem panaszkodás). A barátaim nagyon hiányoznak, persze. Amíg jó idő volt, legalább a gangon vagy a kertben találkozhattunk a gyerekeinkkel, stb.
MN: A kiállításnak és a Magvető Kiadónál megjelenő memoárnak ugyanaz a címe, ugyanakkor ahogy a mai eset is mutatja, ezek az idők most nem épp az ünnepélyességről szólnak, azért tudsz örülni neki, hogy kijött a könyv?
SZM: Amikor reggel felhívott a B32 igazgatója, hogy becsapott a ménkű, akkor rémülten arra gondoltam, hogy a végén még a szállító vagy a raktáros is megbetegszik... De aztán délelőtt futár meghozta a könyvet, és annak nagyon örültem. Itt van a kezemben, és ez nagyon jó. Kiállításom már volt vagy ötven, de könyvet ritkán írok: szóval valami most készen van. Nagyon boldogító.
| ||
MN: A memoárod részben családtörténet, részben egy művész pályarajza, részben pedig a kor lenyomata, amiben éltél és élsz. Mi adta az induló lökést, hogy beszámolj minderről?
SZM: Ezért a Parti Nagy Lajos a felelős, ő találta ki, hogy meséljem el a történeteimet, aztán jó sokat el is meséltem neked (A könyv alapjául a Krusovszky Dénessel 2018–2019-ben folytatott beszélgetések szolgáltak – a szerk.), aztán meg kellett írni. És lassan elkezdett könyv-formájúvá alakulni.
MN: A bátyádnak büntetésből kellett leírnia a címbe emelt mondatot, amitől az egész kapott egy nagyon erős ironikus színezetet. De nem biztos, hogy az a korszak valóban ennyire ironikus volt, amiről a könyv szól, sőt, ma is keresni kell az iróniát a hétköznapokban. Neked sikerül még megtalálnod?
SZM: Az iróniára való hajlam – azt hiszem – nem kor vagy korszak függő. Az irónia valamiféle távolságtartás, felülről ránézés a dolgokra, a rémségekre és a jó dolgokra egyaránt. Ez egy túlélési stratégia, nem?
MN: Mondhatjuk, például van egy epizód a könyvedben, ami már a megjelenése előtt elhíresült, hiszen az Oscar-díjas Deák Kristóf rendezett belőle filmet Foglyok címen tavaly. A ti úgynevezett „avignoni fogságotokról” van szó, amikor tévedésből megszállták a lakásotokat az ÁVO-sok. Milyen volt ezt a történetet mozivásznon látni, és milyen volt újraírni memoár-formában?
SZM: Ennél a történetnél komoly puskám volt: húsz éve a mamámmal elmeséltettem kamerába az egész történetet, onnan jócskán tudtam lopkodni. Egyébként a Deák Kristóféknak is egyik fontos forrása volt a mamám interjúja.
MN: Ahonnan jössz, az a deklasszálódott keresztény felsőközéposztály, ez hangsúlyosan megjelenik a könyvben. Hogy látod, mi maradt, ha maradt valami ebből a keresztény-közép hagyományból, mennyire segített túlélni a kommunizmust, szocializmust, és segít-e ma bármiben is ez a háttér?
SZM: Hát ezt a kérdést eléggé körbecserkésztem a könyvemben. Próbálok sorban válaszolni a kérdéseidre. Azt a kérdést kellene rögtön föltenni, hogy milyen volt ez a keresztény középosztály hagyomány, volt-e egyáltalán ilyen, és mit tudunk ma ezzel kezdeni. A szüleim generációja úgy élte meg a háború utáni évtizdeket, hogy mindig, legalábbis a hatvanas évekig bizonyosan azt éreztették velük, hogy ők másodrendű állampolgárok, „osztály-idegenek”, ellenségek, a haza ellenségei. (Nem ismerős ez mostanában?) Évtizede mondom, hogy az a társadalmi réteg ahonnan én jövök, ma már olyan idegen számomra, mintha marslakók lennének. Közben kihalt minimum egy generáció, volt egy rendszerváltás, és még mindig, nap mint nap hallom a kommunistázást. Mintha megállt volna a fejükben az idő. És erre a regnáló hatalom persze minden eszközzel rá is játszik.
MN: A könyved mintha enyhén voltaireiánus nézőpontból fogná meg a hétköznapi életet: a tevékenység, a munka, esetedben az alkotás ad értelmet a mindennapoknak. Ma festettél már valamit?
SZM: Ma itthon vártam a könyvemet, meg örültem neki, meg vígasztaltam a számos telefonáló barátomat,vagy ők engem, ilyenekkel telt a napom. De holnap reggel megyek a műtermembe, és igen festeni fogok. A kiállításhoz csináltattam jónéhány keretet, és a maradékot tele akarom persze festeni!
MN: Egyébként az emlékezeted mennyire működött? Tartottál attól, hogy mindent fel tudsz-e eleveníteni, ami egykor fontos volt, vagy másfelől közelítetted meg a memoárírás munkáját?
SZM: Egyszerűbb megoldást választottam: találtam egy mottót a könyvemhez, a Knausgård írta, ami arról szól, hogy az emélkezet mindig csal, többnyire az emlékező előnyére. Amikor megmutattam egy részt a könyvemből, akkor a bátyám azt mondta, hogy ő nagyjából mindenre másképp emlékszik. Azt válaszoltam neki, hogy azt majd megírod te...
MN: És akkor most, hogy elmaradt a bemutató, kiállításmegnyitó, mi a terv? Van már pótidőpont?
SZM: A kiállítás áll, a képek ott búslakodnak. A galéria vezetői szerint tesztelnek, fertőtlenítenek, ózonoznak, és amint lehet, legkésőbb két héten belül megnyitnak, persze a zárási dátumot is ehhez igazítva. Addig tessenek a könyvet olvasni.
