„Már kisiskolásként is állandóan a világvégéről fantáziáltunk. „Hatalmas pusztaság lesz mindenhol – suttogta Zsuzsi –, a kiserdő is eltűnik, a közért is eltűnik!" „Tetemek szegélyezik majd az utat, míg az iskolába érünk" – emelte a tétet Kata. „Hogyan szegélyeznék már – vágott közbe a szerelmem, Laci –, szerinted az iskola megmarad?" Egykedvűen vonogattam a vállam. „Sajnos még nagyon sok időnk van az apokalipszisig – mondtam, büszkén arra, micsoda szavakat ismerek –, nem jön el elég hamar." És tudtam, hogy mindez semmit nem számít: előbb végez velünk a szerelem..."
„Évek óta kitartóan gyakorlom a tudatos álmodást. Amikor az alvó pontosan tudja, hogy épp álmodik. Meg kell próbálni körbefordulni, gondolatban. Aki így forog, mozgásával kimetszi a valóságot, egy kört, egy buborékot vág a levegőből. Léggömbben lebeg, aminek a széle fény. Amikor álmomban szép lassan körbeforgok, egy másik nő leszek, akit a betűző nap épp felébreszt. Elvégzek egy valóságtesztet, de a valóság becsap, visszaalszom, majd belül ébredek fel, egy másik tükör belsejében."
| ||
Karafiáth Orsolya legújabb könyve olyan, mint ez az álom: körbe-körbe az önismeret tükörlabirintusában, ahol minden tükörfal egy-egy új tekintet, egy-egy új érzelem fénytörése. A szerelmi csetlés-botlás hol vicces, hol drámai pillanatai körkörösen ismétlődnek, mígnem végül ez az álombéli körmozgás kimetszi a valóságból, és megjeleníti előttünk az elbeszélői hang tulajdonosát, aki, miután üggyel-bajjal kievickélt az útvesztőből, harsányan és szívből röhög ezen az egészen.
A szerző ezt írja könyvéről:
A könyv rövid történetekből áll, amiket erős motívumrendszer fűz össze. Három erős szál: az egykori szerelmek és vágyakozások mellett emlékképek és álomképek elevenednek meg, az öregedés (illetve az időtlenség) kérdésével kiegészülve. A könyv - bár önállóan is olvasható, az Amikor a lelegelte a papa haját című könyvem folytatása - a gyerekkori események személyiségfejlődésünkre való hatását kutatta. Ebben a könyvben is keveredik önéletrajziság és fikció.
Karafiáth Orsolya könyvét október 16-án (pénteken) 18.30-kor mutatják be a Margó Feszten a Várkert Bazárban. Énekel és felolvas Jordán Adél, zenei kíséret Dobri Dániel, beszélgetőtárs: Valuska László.
Jó hülyének lenni? (részlet)
Te teljesen hülye vagy, mondta a barátnőm. Miért, kérdeztem vissza, ez a fiú egészen helyesnek tűnik. Ja, helyes, húzta a száját. Mint múltkor az a borjú. Ezekre az apróhirdetésekre csak balfaszok válaszolnak. Ránéztem ferdén. Irigykedsz, hogy ennyi levelet kapok, mi? Nézd csak meg ezt! Ez a fiú helyes lesz, érzem. A barátnőm kikapta a kezemből a borítékot. Nagyon nevetni kezdett. Most meg ez az új jelszavad? Magyar Tejipari Vállalat? Szellemes. Biztosan azt hiszi, hatalmas csöcseid vannak. Sértetten vonogattam a vállam. Szerintem tök jó jelszó. Persze utólag már én is rájöttem, hogy ciki, nem frappáns egyáltalán, de nem akartam bevallani, főleg nem Hajninak. Nagyjából mindegy, mi az álneved, mondtam. A múltkori, tudod, a Ttotídrof Kelél se jött be, pedig az igazán szimbolikus, meg mély, meg minden. Fordított lélek, megfordítva, érted? Hajni vágott egy pofát, de nem tudott megakasztani. És mégis csak az a metálos Újpest-drukker jelentkezett, emlékszel? De persze azt a hirdetést nem is itt adtam fel, hanem az Expressben. A Magyar Narancsot viszont inkább az olyan normálisak olvassák, mint mi. Persze bárhol lehetnek állatok, folytattam, és még nem tudom, hogyan szűrjem ki őket, de már finomítottam a technikán. Most nem lelkiztem a szövegben, nem írtam Nietzschét meg a depit meg a többi ilyet, csak annyit, hogy keresek valakit, aki szintén a xilites túrórudit szereti. Ez olyan alter, nem?
A barátnőm kitépte a levelet a kezemből, és elolvasta: „Tisztelt Magyar Tejipari Vállalat! Ha félted a fogadat, egyél xilitest! De ha jót akarsz enni, csak a pöttyös lehet az igazi! Úgy látom, téged is megtévesztett az állandó fejlődést dicsőítő piacgazdaság. Ne hagyd magad! Éljen a hagyományos mosópor és a hagyományos (pöttyös) Túró Rudi! Sajnos, a napokban láttam, hogy a kedvenc hagyományos samponom, a WU2 is megújult. Pedig a régire az is rá volt írva, hogyan kell hajat mosni (egy keveset a benedvesített hajra teszünk, bedörzsöljük, leöblítjük, majd újra, végül ecet nélkül alaposan leöblítjük). És az a flakon! Vissza a hetvenes évekbe, a születésünkhöz! Én amúgy nagy hagyománytisztelő és túrórudi-szakértő vagyok. Azt, remélem, tudod, hogy, akárcsak a jó bornál, a túrórudinál sem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten fogyasztják. Az igazi sajtkészítő országokban az ínyencek számára határidőre készítik a sajtokat, mert egy nappal előbb vagy később már nem ugyanolyan ízűek. A túrórudinál sem mindegy, hány napos. Egy profi túrórudista még azt is meg tudja mondani, mit evett a tehén, aminek a tejéből készítették. Te hozod a xilitest, én a pöttyöset, aztán párbaj? Segédeid helyett jobb lenne, ha te magad jelentkeznél személyesen. T.”
A barátnőm kelletlenül beismerte, hogy a levél tényleg aranyos, rövid és legalább olyan alter, mint amilyenre vágytam. De azért hozzátette: akik ilyen cukik, biztosan bűn rondák. Rámordultam, hogy egy nagy faszt, én sem vagyok ronda, és cuki apróhirdetéseket adok fel. Egy ilyen, mint én, pasiban, éppen megfelelne. Aztán pár percig azt tippelgettük, Tibor hány éves lehet. Én tizenkilencre tippeltem. Aztán kiderült, hogy kerek harminc. Vagy százkilencven centi magas, lobogtam este a telefonban. És gyönyörű, mélybarna szeme van. Félhosszú haja. De most jön a lényeg: ő már nem a szüleinél lakik. És van egy kutyája, Borzi. A Kispál miatt. Hát nem édes?
A barátnőm kiábrándítóan földhözragadt volt, csak annyit kérdezett, mi a lovagom foglalkozása. Mérnök! Kiáltottam. Egy mérnök! Ebbe az egy szóba sikerült annyi áhítatot sűrítenem, mintha egyenesen egy szentről beszélnék. Egy mérnökkel randiztam! Sosem láttam még igazi élő mérnököt (a nagyapámon kívül, de ő nem számít), ám az biztos, hogy nem ilyennek képzeltem őket. Ő amolyan altermérnök, lendültem bele egyre jobban. Fizetése azért van. Meg is akart hívni, de nem engedtem. Nem akartam, hogy azt higgye, megvehet, vagy hogy utána kötelezően csókolózni kelljen. Nem is csókolóztatok? Barátnőm hangjában egyszerre volt csalódottság és káröröm. Dehogynem, vágtam rá. Illetve egy kicsit, helyesbítettem. Szóval csak egy szájra puszi volt. De találkozunk holnap suli után, a parkban. De nem a suliközeli dzsumbujban, hanem Újpest-központnál. Nem szabad, hogy gyanút fogjon. Kicsit idősebbnek mondtam magam ugyanis, hogy már érettségiztem meg minden, remélem, nem árulom el magam. Totál belezúgtam. Képzeld csak el, én és a mérnök! Ez már valami!
(…) Már napokkal a találkozó előtt csak az járt a fejemben, mit is vegyek fel. Nem volt túl sok ruhám akkoriban, a suliba megfelelt a farmer-kockásing páros, vagy a szürke kötényruhám kis blúzocskával, bulizni pedig mindig fekete szoknyában és sötét garbóban jártam, békejellel a nyakamban. De ezt a szerkót most nem viselhettem, nagyon gyógy, egy gimis kiscsaj ruhája, nem méltó a mérnökhöz. A lányokkal minden szünetben megvitattuk a témát, egyikük azt tanácsolta, kérjem kölcsön anyám valamelyik komolyabb darabját, a másik szerint be kellett volna újítanom egy szuperminit és egy szűk felsőt, de egyik út sem tűnt járhatónak, mivel az ilyesféle darabokhoz nem lett volna megfelelő cipőm. Új ruhában egyébként sem akartam megjelenni, mert ki tudja, hogy érzem benne magam, és azt sem szerettem volna, ha a fiú azt hiszi, netán miatta öltöztem ki, még elbízza magát, amilyen öntelt, nőcsábász típusnak tűnik. Épp olyannak, aki a hozzám hasonló kis mókuskákat játszva el tudja csábítani. Jólesett erre gondolnom, mert végre megtetszem egy nagypályásnak! Egy olyannak, aki népszerű, aki választ, és aki direkt engem választ, nem a megszokottak közül valakit, mondjuk a kis, szőke Anitát vagy a sápkóros Katit, rosszul voltam, ha csak rájuk gondoltam is. Nekem nem tetszettek, tényleg nem, nem tartottam még csak kicsit sem izgalmasnak őket.
Ruhásszekrény kipakolva egyszer, kétszer, tízszer. Ez sem jó, az sem jó. Egyetlen nyári ruhámat találtam megfelelőnek, bár benne jártunk a decemberben. Karcsúsított, ha mozdulok, repül velem, csinos, vidám, de nem túl színes, hippis és egyedi. Másnap ebben loholtam, késésben, az Oktogon felé. Szerencse, hogy futni kellett, mert reszkettem a hidegtől; a kis ruci felett csak a télikabátom volt ugyanis, semmilyen pulcsi vagy kardigán nem passzolt a lágyan omló, nyáron igazán látványos, földig érő darabhoz. És ő ott ült az egyik padon. Azt a mosolyt sosem felejtem el. Sem azt a hirtelen lángot, ami engem is ellepett, sem az utána még öt percig tartó remegést. A délután egyébként – este kilencre kellett hazaérnem – katasztrofálisan sikerült. Végigbeszéltük az aktuális Narancs számot, végig az új klipeket az MTV-n, hogy nem igaz, milyen tetű zenéket képesek egyesek hallgatni. Aztán ő megkérdezte, mégis, most komolyan, hány éves vagyok. Kiböktem az igazságot. Beharapta az ajkát, pár percig némán baktattunk egymás mellett. Ne cigizz, szólt rám, amikor megint rá akartam gyújtani. És hogy nem szóltak a szüleim, vegyek fel valami normális ruhát, az isten szerelmére, mínuszok vannak, ő nem bírja nézni, ahogy vacogok, a végén még felfázom. Valóban vacogtam. Na, figyelj, vette le a kabátját, és húzta le a pulóverét, ezt vedd fel. Akkor már mindegy volt. Tök hülyén állt rajtam a pulcsi, tök hülyén éreztem magam, a meleg viszont jólesett. Nem is adtam vissza neki. A kályhameleg gyapjút előbb agyonviseltem, majd őrizgettem – több mint tíz éven át. Végül babaruha lett belőle, mert összement a mosásban, aztán szétették a molyok, ki kellett dobnom.
