Elfriede Jelinek: "Nem érdekel, Orbán miként vált azzá, amivé lett"

Sorköz

Beillene-e egyfelvonásos színdarabnak az Ibizán készült kormánybuktató Strache-videó? Mit hozott a #MeToo Ausztriában? Kell-e tartania a politika dühétől annak a magyar színháznak, amely bemutatja A királyi úton című új, Trump ihlette darabját? Ezekről kérdeztük a Nobel-díjas osztrák írót.

Magyar Narancs: Nálunk a színházak többségének működése az állami-önkormányzati támogatásoktól, végső soron tehát a regnáló hatalomtól függ. Ebben a helyzetben joggal gondolhatják a színházvezetők, hogy „jobb a békesség” alapon inkább játsszunk Shakes­peare-t, elvégre egy Lear királyba még Orbán Viktor sem köthet bele. Hogy a napi politika hogyan telepszik rá egy előadásra, azt az a magyar színház is megtapasztalhatta, ahol az Am Königsweg (A királyi úton) című darabját ősszel bemutatják: a Katona József Színház egy olyan darabbal került bajba, melynek egyik szereplőjét, ha távolról is, de a Fidesz egyik fő politikusa ihlette. Az Am Königsweg populista új királyát pedig jól felismerhetően Donald Trump – egy ilyen darabbal biztonságban érezheti magát a színház?

Elfriede Jelinek: Többször előfordult már a művészetben, hogy a hatalmasokat valami olyasmi provokálta, aminek semmi köze nem volt hozzájuk. Illetve aminek nagyon is volt köze hozzájuk, csak épp ez nem volt bizonyítható. Ez esetben a hatalom biztosan nem biztos, mert nem lehet biztos magában. A látszólag ártalmatlan is veszélyessé válhat, ám ezt a jelenséget a hatalom birtokosai nem értik. Ezzel szemben a publikum, azt hiszem, mindig is érti, még akkor is, ha sok minden értelmezés kérdése. Az egyik művész erősebb kódolást alkalmaz, a másik kevésbé erőset.

A színdarab végső soron a néző agyában áll össze. Trumpot olyan emberként írtam le, mint aki mindenáron nyerni akar, ám magát a hivatalát tulajdonképpen nem akarja, nem akar kormányozni. Orbán esetében az az érzésem, hogy ő akar kormányozni, és ezt teszi is. Uralkodni akar. Trumpban a pszichoanalitikus elemzés az érdekes, az ödipális kötelék, míg Orbánban engem tulajdonképpen semmi sem érdekel. Nem érdekel, miként vált azzá, amivé lett, és ami most. Csak annak a metszéspontja lehet érdekes, ami ő, és amit politikailag el akar érni, illetve elért.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Hans Klaus Techt

Ám valamennyiünket az a veszély fenyeget, hogy miközben az uralkodó állapotoknak ellenszegülünk, csupán saját magunkat erősítjük, a saját szájunk íze szerint beszélünk, ez maga a „preaching to the choir” helyzet, ami a kérdezés halála. Én sem vagyok kivétel, hiszen vékony és éles a perem, ahol egyensúlyozunk – magam is épp elégszer leestem már –, amikor egyetértve a többi „jóakaratú emberrel”, akik gyakran csak akarják, de nem teszik, amit jónak tartanak, együtt üvöltünk a farkasokkal. (Az angol kétféle „right”-ot ismer: van a jó és van a jogos.) Mindenki jót állít, csak épp maga a jó vész el. Ah, egyszerűen ébernek kell maradni, és figyelni kell, ha lehet. És mindig a sorok között kell (tudni) olvasni.

MN: A populista szélsőjobbnak nagy keletje van önöknél is. Létezik olyan színház Auszt­riában, amely ezt a közönséget szolgálja ki? Jobbos színház jobbos közönségnek?

EJ: Nem, Ausztriában a jobboldalon nem látok politikai színházat. A művészet mindig felforgató, vagyis mindig a hatalom ellen irányul. Persze ez a hatalom gyakran nagyon jól álcázza magát, mert nem lép fel brutálisan, vagy nem követel túl sok áldozatot. Csakhogy éppen ez a lopakodó hatalomátvétel a legveszélyesebb.

A hatalom Ausztriában a középtől jobbra helyezkedik el, hol nagyobb távolságra, hol kevésbé, de mindig is így volt, még Bruno Kreisky alatt is (aki ezt tudta is), és a közép gyakran eltolódott vagy eltolták (és sok esetben, amikor az emberek „eltolták”-ot kiáltanak, már túl késő). A kérdés ilyenkor az, hogy a felforgatással mit kockáztatunk: egyes országokban a börtönt, sőt a halált, másokban csak gáncsoskodást a médiában és a fórumozók csúfolódását. Mindenesetre az Ibiza-videó maga is színjáték. Úgy, ahogy van, elő lehet adni – és százezerszámra osztják is a világhálón –, vagy az eredetit lemásolva, színészekkel és színésznőkkel színpadra lehet vinni. Keser­édes komédiaként.

A mi országainkban – a náci uralomnak köszönhetően – a drámán már túl vagyunk. Sötét fejezet természetesen Magyarországon is. Kertész Imre mesterien leírta ezt. És mindazt, ami ezután jött, ehhez a történelmi katasztrófához kell mérni, mindennek meg kell mérettetnie tragédiaként vagy komédiaként. Abban áll az esztétikai probléma, hogy ezt hogy oldjuk meg, és erre számtalan lehetőség kínálkozik. A demokratikus folyamat is csak a személyes észleletek, az erről való tudás nyomán, illetve a közösségi és tömegmédiában való tükröződése nyomán fejlik ki.

MN: A királyi úton ihletadó alanyáról annyi bizton állítható – ismerve az ellene felhozott, szexuális visszaélésekről szóló vádakat –, hogy nem barátja a #MeToo-mozgalomnak. Magyarországon ez ügyben alig történt valami: csupán két eset került nyilvánosságra, két egykori színházigazgatóé, majd beállt a hallgatás. Ausztriában megváltoztatott bármit is a #MeToo?

EJ: A #MeToo-mozgalom után már semmi sem maradhat a régiben, és ez így helyes. Rengeteg olyan eset van (fiatalkoromban engem is gyakran zaklattak szexuálisan híres férfiak, akik ma szentnek számítanak), amelyben az emberek kihasználják a hatalmat, és persze hatalmas a szóródás a brutális megerőszakolás és a finomabb kényszerítés, zsarolás, függőség végpontjai között. És az is biztos, hogy a politikai korrektségnek is megvannak a maga vadhajtásai, de ez mindig így van, amikor valami újnak kell meggyökeresednie.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Roland Schlager

Előbb fel kell mérni és ki kell használni a teret. Igen, úgy gondolom, tényleg megváltozott valami. Ma már meghallgatják a nőket, akik felháborodnak, mert valaki szexuálisan tolakodóan viselkedik. Korábban a nő arra volt jó, hogy előrántsák mint egy papír zsebkendőt a dobozból. Ha színésznőként jó szerepet akartak kapni, teljesen magától értetődő volt, hogy ott a helyük a szereposztó díványon.

A mozgalom nagy érdeme, hogy a hatalmukkal visszaélő férfiaknak végre félniük kell. És hogy az ezt elszenvedő nők tudják, hogy nincsenek egyedül. A társadalom az ő irányukba megy, ilyesmi roppant ritkán történik. Nyugodtan élvezhetjük ezt a helyzetet. Azt is hiszem, hogy a feminizmus, bár gyakran gúnyolják, nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy megteremtődött a nők közti szolidaritás. Örvendetes fejlemény, és örülök, hogy még megérhettem!

A fordításért köszönet Teller Katalinnak.

(Az interjú a Magyar Narancs hetilap 2019. július 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)

Neked ajánljuk