„Keresd a jégen!”

Hartay Csaba költő, író

Sorköz

Festőtábor Szarvason a kilencvenes években: nulla jövőkép, csupa lógás és iskolakerülés. Tizenöt évesen udvart söpör apja marhatelepén. Szeghalom, kollégiumi magány, az első írások. Sárkányfű generáció, Flipper Öcsi és egy karrier indulása – csupa ilyesmiről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Már a pályakezdésed is rendhagyó. Kis, füzetszerű megjelenések után, több mint húszéves publikálással a hátad mögött még pár éve is az egyik kritikusod inkább költőként definiált. Holott már a kezdetek kezdetén foglalkoztál prózával.

A Lerepül a hülye fejetek igazi buliregény, megkockáztatom, kis átírás, húzás és szerkesztés után ma is robbanna.

Hartay Csaba: Elképzelhető, hogy átdolgozom. Amikor írtam, egyáltalán nem volt a fejemben, hogy irodalmat csinálok. Ma úgy látom, nem is igazán regényt akartam írni, sokkal fontosabb volt, hogy a haveroknak lejegyezzem a történetünket. Volt egy baráti körünk, működik most is, de tizenévesen napi szinten összejártunk. Művésztelepnek hívták a csapatot, bár semmi közünk nem volt a művészethez. A kilencvenes években volt egy festőtábor Szarvason, az egyik haver lelopta a táblájukat, és kitette a törzshelyünkön. Vagy nyolc évig tartott a bandázás, emlékezetes balhéink voltak. Ezeknek szerettem volna emléket állítani. A gyerekkori barátaim a saját nevükön és beceneveiken szerepeltek, a Turbó és Zola például, meg is kérdeztem őket, mehet-e, nem zavarta őket.

MN: Erős szál a gimnáziumi bukás és a költői pályakezdésed története is.

HCS: Az iskolákkal nem volt szerencsém. Kirúgtak a szarvasi gimiből, mert több hónapon keresztül nem jártam be. Mindig azt mondták, nem kötelező ide járni, hát én novembertől februárig be sem tettem a lábamat.
A szüleimen kívül mindenki tudta, hogy lógok. Mindenféle helyi csavargókkal álltam össze, akik napközben már kocsmáztak, játékgépeztek. És amikor befagyott a Körös, több héten át csak korcsolyáztam. Elterjedt, hogy „ha lógni akarsz, Csabit keresd a jégen!” Semmi jövőképem nem volt. Fél-évkor szinte minden tantárgyból megbuktattak, egyedül kémiából kaptam valami rejtélyes módon kettest, noha szerintem abból voltam a leghülyébb. Ének-zenéből is elhasaltam. Kivettek az iskolából, és mivel apunak akkor már megvolt a szarvasmarhatelepe, oda kerültem 15 évesen udvart seperni. De kiderült, nem flangálhatok csak úgy, hiszen még tanköteles vagyok. Elkezdtem hát újra bejárni, de kicsináltak. Ráadásul 1993. május 1-jén a haverokkal volt egy autóbalesetem. A Trabantunk megállt a feje tetején, súlyos agyrázkódást kaptam. Ahogy másztunk ki, összevagdaltuk magunkat, máig azért áll így a szám, mert szétszabdalták a szilánkok. Kórházba kerültem, nem tudtam enni és nevetni sem, igaz, nem is nagyon volt okom a nevetgélésre, mert így az évem teljesen lenullázódott. Egy új Trabanttal elindultunk anyuval gimnáziumot keresni. Gyomaendrődön valami kisállattenyésztő szakközépben egy idióta tesztet kellett kitöltenem birkákról meg nyuszikról, de nem kellettem nekik. Szeghalom következett. Június eleje volt, beálltunk a gimi elé. Anyu felment az épületbe, majd közölte, hogy az igazgató meg akar nézni magának. Máig előttem van, ahogy áll a diri a lépcsőfordulóban. Ahogy meglátott, azt mondta anyámnak: „Nem hülye, fel van véve!” Tőlem ennyit kérdezett: „Ugye, hogy nem vagy hülye?” Bólogattam. „Akkor rossz vagy – fűzte hozzá –, majd megjavítunk.” Sokat adott nekem Szeghalom, hiszen ott kezdtem el a kollégiumi magányomban egy füzetbe írogatni. Nem is tudom, mik voltak azok a szomorú jegyzetek, de később ezekből lettek az első verseim. Ekkor történt, hogy Sárándi József költőt, aki annak idején hasonló karriert futott be a szeghalmi gimiben, mint én a szarvasiban, visszahívták mint öregdiákot egy előadásra. Körbejárt a hír, hogy egy élő, ráadásul József Attila-díjas költő fog aludni a vendégszobában! Több sem kellett nekem és egy szintén írogató haveromnak! Jóska – mert azóta is jóban vagyunk – rögtön megkérdezte, írunk-e. Mert ha igen, szívesen beleolvas. Sokat jelentett az őszintesége. A haveromnak azt mondta, annyi minden szép dolog van a világon, foglalkozzon inkább mással, de engem biztatott. Azt mondta, nem jók a szövegek, de van bennük valami. Kérte, küldjem el a szerintem legjobb harmincat. Szeptemberben már az első kötetemet szerkesztettük, ami voltaképp csak egy füzet, Vakuljon meg az árnyék lett a címe. Ezt küldtem el később az akkor nagyon népszerű egyetemi lapnak, a Sárkányfűnek.

MN: Hogy jutott el Szarvasra a nagyon ELTE BTK-s Sárkányfű híre? 1996-ban még egyetemszerte is csak a magyarosok ismerték.

HCS: A Szigeten adta egy haverom a kezembe, hogy ebben fiatalok írnak. Nem fért el nálam az egész lap, de kitéptem az impresszumot. Elkezdtem a versszerkesztőnek, Király Leventének küldözgetni szövegeket. Mindig visszaírta, hogy majdnem jó. Aztán Levente vitt a Népszabadsághoz is, ahol Varga Lajos Márton, akinek sok pályakezdő köszönhette az ismertséget, egyből kettőt is elfogadott. Ez 1998-ban volt, máig emlékszem, milyen jó honort kaptam! Szarvason öt Zebra klubos sörözésre volt elég, ma sem fizetnek annyit versekért.

MN: A Sárkányfű generáció, ahová többek között Varró Dani, Cserna, Grecsó tartoztak (meg én is), sokáig kivárt, jól átgondolta az első kötetmegjelenést. Neked sorra jelentek meg a könyveid.

HCS: Nézd, mindig azt mondták, kiadjuk, én meg rábólintottam. Nem éreztem, hogy érlelni kellene, türelmetlen voltam, ma már kivárnék. Ti Pesten máshogy voltatok, a közeg segített tájékozódni és tervezni. Itt Szarvason mást jelentett egy verseskötet. Ha egy évig nem történt semmi, már az utcán kérdezgették, hogy ugyan, talán abbahagytam? Olvastak és szerettek, telt házas bemutatóim voltak, pár százan már akkor rendszeresen követték a munkásságomat. Ráadásul időközben sok helyi díjat is megkaptam, a megyei Prima-díjat, a Szarvasért Alapítvány díját vagy a Szarvas Város Kulturális Életé­ért díjat. Sorra jöttek a megerősítések. Közben az érettségi után újságírást tanultam, de nekem soha nem ment egy iskola sem. Ez is csak arra volt jó, hogy sokakkal megismerkedtem a szakmából, tágult a horizontom. És húzhattam az időt. Mert tehenész nem akartam lenni, nem akartam apámmal dolgozni semmiképp.

MN: A vidéki íróság hátránya, hogy nehezebb kívülről betörni, nem ismeri az ember a kódokat, nem tud olyan mértékben részt venni a haverkodásban, mint a pestiek. Neked is sok könyv után sikerült az áttörés. Mennyire kellett megküzdeni azért, hogy komolyan vegyenek?

HCS: A mai napig nem tudok ebből kilépni, kicsit mindig a periférián érzem magamat. De az írás szempontjából – s ez a legfontosabb – ez előny, hiszen teljesen más élményeim vannak. Nincs ezzel bajom. Jó helyeken publikálok, jó a kiadóm, vannak olvasóim. Ez máris több, mint amit elképzeltem.

MN: A Rajongók voltunkban – a turbórágó kinézetű könyvedben – azon töpreng az elbeszélő, milyen lesz felnőttként… Neked bejött?

HCS: Sokkal rosszabbra számítottam. Azt hittem, unalmas bácsi leszek. A rendszerváltás idején voltam gyerek, kifordult a világ, apám kft.-t alapított, állandóan stresszes volt. Tanulta az új rendszert, ahol csak magadra számíthatsz. Minden a munka, a hajtás volt, a felnőttség ezt az idegbajt jelentette, meg a hosszú kabátot bajusszal – ahogy gyerekként elképzeli az ember. Nem akartam ilyen lenni, és azóta sem tűrök semmiféle bácsisságot!

MN: Végül az állatorvos mellett mégis elkezdted vezetni a telepet. A könyveidben kirajzolódik az a nagyon ellentmondásos viszony, ami apád és közted volt. Gyakorlatilag az összes prózai munkádban találok róla szövegeket. Még a nagy áttörést hozó Nem boci!-ban is – ami amúgy egy meglehetősen vicces könyv, és a tehené­sze­tetek történeteit dolgozza fel – erős szál a gyász motívuma, az apa figurája, és a veszteség áthatja az egész kötetet. Róla vallanak a Fényképavar versei, és a Holtág nagypapájában is az ő alakját véltem felfedezni.

HCS: Sokan úgy tartják, hogy mindenki egész életében ugyanazt írja. Talán így van. Igen, a Holtágban apu szenvedéstörténetét dolgoztam fel. És belevettem sok sztoriját, amit szeretett elmesélni. Például, amikor azzal hencegett – mintha az olyan büszkeségre okot adó dolog lenne –, hogy ő már hatévesen dohányzott! Nem tudom, odafentről mit gondol. Talán örül neki. Életében nem sokat dicsért… Haragudott rám, hogy nem egyenes utat választok, hogy nem mezőgazdasági főiskolát vagy agráregyetemet végzek. Kibékíthetetlen ellentétként állt ez közénk. Amúgy is igazán kemény természetű, nehéz ember volt. Katonatisztként végzett, önkéntes rendőr is volt, igazi sváb. Tőle jött a kamaszkori zűrök után felszínre törő rendszeretetem, ennek köszönhetem, hogy nem csúsztam szét, hogy megtanultam kezelni az életet. Máig fáj, hogy soha nem tudtunk leülni és egy jót beszélgetni. Volt, hogy pár pohár bor után kicsúszott a száján, hogy büszke rám, de másnap eltagadta. Megadott ő mindent, támogatta az írást is a maga módján, például az első laptopomat – akkor még egy vagyon volt – tőle kaptam. De nem tudtam közel kerülni hozzá. Talán ez is mozgat, amikor a figuráját próbálom ezer oldalról körbejárni.

MN: A töredékes szerkezet jellemző minden munkádra, kis történetekből áll össze az egész.

HCS: Mert sosem tudom, mi alakul ki végül. Kicsit megúszós dolog ez nálam, szeretek hamar kikeveredni a szövegből. Riasztanak a nagyobb formák, félek, hogy elrontom.

MN: A Rajongók voltunk esetében nem sok hiányzik, hogy ne novellafüzér, hanem regény legyen, annyira egyneműek a szövegek.

HCS: Kevés időm van, nincsenek szabad napjaim kizárólag az írásra. A telep miatt minden hétköznap ötkor kelek, estére meg elfáradok. Ráadásul hiszek az ihletben, és addig nem nyugszom, amíg le nem zárok egy-egy kis fragmentumot. Bennem mindig megelevenednek a szereplők, mondják a szövegeiket, mintha diktálnának. Ha elillan a lendület, nehezen találok vissza újra.

MN: A Rajongók voltunkban fontos faktor a nosztalgia, a kritikák és az olvasói vélemények ki­emelik, mennyire plasztikusan jelenik meg a múlt. Szinte álomvilágnak tűnik már az egész, és külön kiragyog belőle Flipper Öcsi figurája. És akkor mit látok itt az ebédlőben? Egy privát fotót róla, a családja körében…

HCS: Gyerekként egyetlen kazettát vettek meg a szüleim, ez a Dolly Rolltól a Vakáció volt. A húgommal ezt hallgattuk éveken át, máig betéve tudom a számokat. Flipper Öcsi elképesztő sztár volt a szemünkben, bohém jampi jó fellépéssel, karizmával. Követtük a karrierjét. Láttuk, hogy bár a rendszerváltás körüli zenekara, a Step még nagyon sikeres volt, Öcsi a rendszerváltás utáni, külföldről beáramló zenedömpingben egyre kevésbé találta a helyét, egyre nehezebb volt megőriznie a státusát. Sorra jöttek a szomorú hírek, hogy a mellőzöttséget csak alkohollal képes elviselni. A halála után a haverokkal rendeztünk az emlékére egy nagy bulit, én pedig írtam egy nekrológot, amelyet rengeteg portál átvett. Eljutott Öcsi húgához, Marót Vikihez és az özvegyéhez is. Megkerestek és megköszönték. Hogy végre egy cikk, amely nem csupán Öcsi szenvedélybetegségéről, hanem főképp a tehetségéről beszél, és arról, hogy mit jelentett a nyolcvanas években felnövő generációnak. Öcsi második felesége több relikviát elküldött nekem, van sok fényképem, készítettem egy egész Öcsi-tablót. Ő küldte el ezt az ezüst karkötőt is, amit Öcsi hord több fotón is. Egy fiókban tárolom, mert félek, hogy elhagyom.

Neked ajánljuk