Van Nádasnál az Évkönyvben egy részlet a múlttal való találkozásról, amely példázatossá vált számomra. Leírja, ahogy a háza falát sárral tapasztva tenyere egy régi tenyérpárna domborulataira simul, és onnantól annak a kéznek a falon megőrzött mozdulataitól tanulja a szükséges műveleteket. Fordítottam egyet a képen, és az én imaginációmban az a rég halott, ismeretlen paraszt ott van a fal túlsó oldalán, így a két egymás felé forduló tenyeret a vályogfal választja el egymástól: sár, trágya, agyag és víz.
Láng Zsolt is találkozni akart Bolyai Jánossal, a földijével és értelmiségi ősével. Ez a regény a vastag vályogfal. De a találkozás vajon megtörténik-e? Kitapintja-e Láng Bolyai arcélét? Persze csak misztikusan történhet meg a találkozás, de olyan módon, mint a fenti példázatban: anyagokon és műveleteken keresztül. Tapogatózik Bolyai felé Láng, és azt kell, hogy érezze az olvasó: Bolyai is elő akar jönni, ott van valahol az ő tenyere is.
Dimenziók
Az irodalom nem hagyja a holtakat nyugodni. Föltámasztásokat végez, megvannak hozzá a technikái. Akadnak életrajzírók, akik intellektuálisan dolgozzák föl a halottjuk életét. Láng erre nem vetemedik, mert nem ért annyira a matematikához, így aztán nem is derül ki a könyvből, hogy pontosan mik voltak Bolyai János egetverő fölfedezései, nem tudjuk meg, hogy mi az a sokat emlegetett nemeuklideszi geometria és matematika, és nemigen érthető meg az sem, miben állt a zseni szellemi nagysága. Aztán vannak az életrajzírók, akik elképzelt jeleneteket ábrázolnak a halott híresség életéből. Láng is csinál ilyet, bizarr mikroábrázolásokra törekedve, különösen Bolyaijának érzéki-szexuális élete érdekli. Kényes dolog, de Láng nem hezitál.
Inkább a partnerévé avatja Bolyai Jánost, mintha kötöttek volna egy megállapodást, hogy fele-fele, a fél könyv rólad szól, a másik fele meg rólam. A fejezetek pontos rendben váltakoznak: egyet neked, egyet nekem. A saját fejezeteiben Láng azt is leírja, hogyan készült ez a könyve. Bevált és unt posztmodern fogás, ám a szerző Gödelt idézve indokol, aki szerint „a módszer éppúgy része az igazságnak, mint a módszer eredménye” (85), és innen nézve a módszer értelmet nyer.
Svájcban, a mesés Zugban koncipiálta Láng ezt a könyvet, ahol ösztöndíjasként töltött el fél évet, a családjával együtt. Beszámol a családi életéről, a saját érzékiségéről is, ha már a Bolyaiét bolygatja; fifty-fifty e téren is. Persze Svájcról is van mit mesélni, a csodaország nyeli a könyvlapokat. Talán az a nemeuklideszi tér, ahogy a svájci téridőbe beékelődik a 19. századi Erdély zege-zuga? Az író irodalmi összefüggéseket keres, és érdekes módon talál is Bolyai-nyomokat és szálakat Svájcban, a véletlenek az írói kézben csodálatosan szaporodnak.
Azt nem lehet megítélni, hogy az önéletrajzi fejezetekben mi képzelet és mi valóság – erre mondják az okosok, hogy „autofikció” –, nagyon sok az azonosítható elem (tájak, városok, intézmények, híres emberek), ám sok a különös véletlen is. Olyasmi, amit „mit ad isten” gyanánt kap ajándékba az író, így egy befejezetlen német nyelvű Bolyai-regény kéziratát, amelyben Drakula is fölbukkan. S hogy mi igaz Bolyaival kapcsolatban? Esetében a sok intim részlet (ahogy a karakterrajz maga is) csak írói kitalálás lehet. 1833-tól kezdi Láng az életmesét (bár sokszor visszahajol), miszerint egy fel nem ismert nagy zseni éldegél Marosvásárhelyen és környékén, kinek feje teli gondolatokkal, amelyeket még az apjával, Bolyai Farkassal sem tud megosztani, rossz viszonyuk okán. A magyar irodalom egyik leghorrorisztikusabb, vadromantikus jelenete játszódik le a temetőben, ahol a fiú előveszi a pisztolyát, és becélozza az apja sírját, mikor is egy odatévedt nagy fehér kutya kerül a pisztoly csöve elé. János végül nem lő, azonban megjelenik egy férfi, és egy rücskös betondarabbal agyonveri az állatot (325).
De használtak vajon betont ekkoriban az erdélyi temetőkben? Mindegy is, mert a történelmi fejezetekben a valószerűségek és a látomások erősen keverednek. A svájci térfélen kevésbé, ott viszont van egy fura krimiszál, sőt egy sarlatán laboratóriuma is feltűnik, miközben „szerepel” egy az egyben a genfi CERN is, az pedig, lett légyen bármily irreális, tudjuk, hogy valóság. A dolgok közti óriási minőségi különbségek elsikkadnak, az írónak egyformán érdekes a szellentést kutató, ráadásul gyilkos áltudós, az atomkutató intézet, Juliska meg Robert Walser. Sok párhuzamosság, rímelő motívum, kísérteties hasonlóság fedezhető fel a két fél világ között, vagyis a képletes fal két oldalán, mintha a két figura, a 19. századi hős meg a 21. századi írója imbolyogva közelítene egymás felé időkön és tereken által. Talán ez a nemeuklideszi dimenzió?
Majdnem, talán
Hogy Láng mennyire mélyedt el az óriási hagyaték (12 683 jegyzet) tanulmányozásában, kérdés marad. Néha idéz egy keveset a beszkennelt jegyzetlapokról, megemlít ezt-azt, vizsgálja Bolyai kézírását. Az olvasónak az az érzése, hogy a kusza anyaghalmaz rettentően érdekes ugyan, de a feldolgozás nem történik meg. Persze erre amúgy nem is lenne szükség, hiszen ez egy regény, fikció, az olvasó kíváncsisága mégis kielégítetlen marad. (Pardon, a regényben van elég kielégülés, a tudásszomjunkat azonban ez nem oltja.) Legalább azt tudnánk, milyen volt ennek a Bolyainak a világképe!
Az életéről többet megtudunk, apjáról, anyjáról, testvéréről, cselédlány szeretőiről és kortársairól. A katonáskodásáról meg az iskoláztatásáról is beszél Láng, de ezek a szálak is felibe-harmadába maradnak. Ilyen laza ez az író, felemel és ejt szálakat (egyik recenzense, Szolláth Dávid szavaival: „a szöveg szabadságfoka nagy”), a matematikai szigorral pont ellentétesen. Így ismét felbukkan a kérdés, hogy vajon találkozik-e a matematikus és a képzelgő elme? Ámbár a matematikus is képzelgő, a képzelgő pedig matematikát is tanult. Értik-e egymást? Vagy ez nem a legjobb párkapcsolat?
Jólesik olvasni a sok szerelmet és szerelmeskedést (a jelenben és a múltban egyaránt), fürkészni a boldog szerelem titkát. Az elbeszélői hang kellemes, oldott és amennyiben olvasunk a hangból, egy kedves, jóindulatú embert sejtünk harmadik személynek a regénybeli író és a regénybeli zseni mögött, a háromszög harmadik csúcsaként. Ám ez nem derékszögű háromszög, 2:1 a boldogság javára, a szegény Bolyai marad csak meg boldogtalannak. Az elbeszélő felettébb részletesen ábrázolja korai halálát (és ismét egy „leg”: talán ez az egyik legaprólékosabb halálábrázolás a magyar irodalomban), és annyi biztos, hogy nem így történt. A halálba térő testet egész az ánuszig lecsupaszítva kapjuk. Az irodalom minden tiltáson áttör. Bátor ábrázolás.
Kegyelet, idealizálás, zsenikultusz Lángot nem vezérli. Az életrajzírás sem, a konkrét életrajzi és a kitalált részletek nem adnak ki egy biográfiát. A tudományos behatolás sem fekszik neki. Hát akkor mi köti össze a két figurát? Az, hogy földik, kevés. Az Esterházyra történő hivatkozás – hogy ő is akart volna egy Bolyai-regényt írni – szintén nem elég. Láng a fejébe vette, hogy csakis egy Bolyai-regénnyel válhat igazi íróvá (397). De miért? Csak az lehet a közös bennük, hogy a nagy tudós is meg az író is olyan szellemi világban élnek, amely teljesen autonóm és nem konvencionális, szabálytalan, egy új, egy más dimenzió, ahova az író majdnem vagy talán át is lépett (174, 181, 274). Ennek kellene kibomlania a tömérdek, időket, tereket keverő mikrorészletből, mikrotörténetből, amelyek közt akadnak szépek is, izgalmasak is, uncsik is. Dagasztott próza ez, de van benne kovász.
Valamiféle nemeuklideszi tér halványnál halványabb sejtelme talán mégis megképződhet az olvasóban. Nem tudom, hogy igazi vagy kitalált-e Bolyai levélfogalmazványa, melyben azt írja, hogy „az ember legfőbb törekvése, fő célja csakis az abszolútum lehet” (113). Mégis, mire gondolt? És mit jelent „a tér abszolút természete”, amit Láng vet papírra (118)? Mi volt vagy mi lett volna Bolyai „világtana”, „béketana”, (154), s az új nyelv, amit fabrikált (265)? Hogy fest „a szellem világának térképe” (418)? A familiáris svájci rész – és a posztmodern – elfektette ezeket a nagy kérdéseket.
Lángnak is van egy elmélete: az új gondolatok „apró gondolatszemcsékből összesűrűsödve” születnek, úgy, ahogy a csillagok (254). „Csillagporból vagyunk” (457) – ez a mű utolsó mondata. Ő, Herr Láng, az elbeszélő a sztár, ő a nyertes, neki van érdekesebb, kalandosabb és boldogabb élete, a regény svájci felét jobb olvasni, mint az erdélyit; az előbbiben több a valóság és több az eleven fikció. Láng árnyékba borítja Bolyai János tragikus, otthontalan, szenvedő, korán kihunyó életét, s a cím is túl nagyvonalú, hiszen nem kapunk tudóséletrajzot, szellemi portré sem alakul ki. A regény végére érve azonban, ha behajtjuk a könyvet, a borítón látható egyszerű Bolyai-grafika mégis kezd egy kicsit kiszínesedni, és mintha valami üzenetet fogna az antennánk a múltból.
Jelenkor, 2019, 457 oldal, 4299 Ft
