Könyv

Götz Eszter: Marosi Miklós építészete

  • - legát -
  • 2020. december 2.

Sorköz

Első ránézésre inkább fotóalbumnak, ha úgy tetszik, „művészeti albumnak” tűnik a kiadvány, és ha e formátumot tekintjük, nem lehet kifogásunk.

Ízléses, könnyen áttekinthető, szép képekkel illusztrált könyv mutatja be az egyik legjelentősebb élő hazai építész munkásságát az Oroszlányi Szénbányák telefonközpontjától (1966) az avasi tévétorony rekonstrukciós tervéig (2019), közben olyan ismert épületekkel, mint az Uzsoki Utcai Kórház új tömbje vagy az Artisjus irodaháza a Mészáros utca sarkán. De szó sincs lezárt életműről, mi több, a 68 éves mester – ahogy a szerző írja az Operaház Eiffel Műhelyháza kapcsán – „pályájának talán legnagyobb feladatán dolgozik”.

A könyv azonban nem csak szép album, de egyúttal monográfia is. Nyilván a szerző is tisztában volt vállalásának nehézségével, de mint írja: „az utókor tisztábban lát, de a jelen érintetlenül őrzi a születés körülményeinek lenyomatát”, ezért „jelen idejű pillanatképet adni: erre vállalkozik ez a kötet”. És ezt a jelen idejű pillanatképet valóban sikerült Götznek érdekesen, izgalmasan megragadnia, leginkább Marosival és munkatársaival folytatott beszélgetések nyomán. Teljesül az a szerzői ígéret is, hogy „az olvasó nem egyszerű épületleírásokat fog látni”, Marosi révén ugyanis az az építészeti látás- és gondolkodásmód tárul fel, amely alapján egy házat nem csak szépnek vagy rondának, hasznosnak vagy haszontalannak látunk, de meg is tudjuk „érteni”, miért van úgy, ahogy. 

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)