„Ha nem születtem volna is magyarnak”

Byron: Childe Harold (részlet)

Fordította Bickersteth Johanka

 

Dicső tükör, min a mindenható

Alakja megkristályosul viharban,

Minden koron nyugodt, vagy hányatott, –

Szellő, szél; szélvész; jég a póluson,

Sötét üvöltő forró ég alatt; –

Határtalan, végtelen, nagyszerű, –

Örökség képe, – láthatatlan trónja;

Saradból kelnek a mély szörnyei;

És minden égalj meghódol neked,

Indulsz, szörnyű, merhetlen egyedül.

 

Szeretlek, te tenger! Örömöm volt

Ifjú játékaimban kebleden

Továbbnyargalni buborékaidként:

Már mint gyerek játszottam habjaiddal –

Az volt nagy gyönyöröm, midőn a fölvert

Bősz óceán iszonnyá vált; nekem

Ez olyan édes félelem vala, –

Mert olyan voltam majd’, mint gyermeked;

Bíztam közel s távol hullámaidban,

S kezem, mint itt, serényeden feküdt.

Nem hiszem, hogy ki lehetne találni, mi a közös ezekben a mondatokban: „…született betyár vagyok én, úgy lovagolok a magyar szavakon, hogy öröm nézni. Roppant műélvezettel. Körmönfont keccsel. Kacéran fitogtatva mesterségbeli tudásomat. Na, erre varrjál gombot”, illetve: „Mennyi mindenen múlik, hogy a következő nemzedék egyáltalán létrejöhessen. Véletlen nem lehet – vagy mégis? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a magyar családokban miként zajlik a múlt áthagyományozása.”

Illetve most látom: mindkét idézetben szerepel a „magyar” szó. Bár ez önmagában nem olyan érdekes, hiszen sok szövegben benne van, mindjárt ott a Himnusz. Csakhogy Kölcseynek gyerekjáték volt megírni a műveit, legalábbis abban az értelemben, hogy a magyar volt az anyanyelve. A fenti idézetek szerzői közül ugyanis egyiknek sem az: az első, Marc Martin francia, a második, az amerikai Lo Bello Maya Jane angol anyanyelvű. Martinnak egy magyarul írt regénye is megjelent (Járt utat kétszer járj! – Vallomások a magyartalanságomról), Lo Bellónak, aki inkább irodalomtörténeti tanulmányokat ír, egy elbeszélését ismerem: az Akwesasne elégia című írása, amely a nőiségről és egy különleges, indián dédnagymamáról szól, 2015-ben jelent meg a Kortársban.