„Hajnóczy felszabadító mintaként lehet jelen a kortársak között”

Sorköz

Hosszú idő után jelent meg új, reprezentatív válogatás Hajnóczy Péter életművéből. A kötetet összeállító Reményi József Tamással beszélgettünk a szerző kánonbeli helyéről, alkoholizmusról, kultuszról, tudat és cselekvés széttartásáról, illetve arról is, hogy hol van épp az író hagyatéka.

 

Magyar Narancs: Jövőre lesz negyven éve, hogy elhunyt Hajnóczy Péter, a 70-es, 80-as évek meghatározó szerzője. De már idén kijött egy reprezentatív válogatáskötet az életművéből a Helikon Kiadónál a te szerkesztésedben. A Hajnóczy-életmű kiadástörténetét és bizonyos értelemben a recepcióját is végignézve az lehet az ember érzése, hogy egy olyan szerzőről van itt szó, akit időről időre újra fel lehet és érdemes is felfedezni. Ám ezzel együtt jár, hogy mintha sohasem rögzülne egészen a pozíciója az irodalmi emlékezetben, hogy ne mondjuk, kánonban. A mostani válogatás lehet egy ilyen újrafelfedező-gesztus része?

Reményi József Tamás: Örömteli, hogy a 2010-es években nem nekünk, Hajnóczy-híveknek kellett úgy éreznünk, hogy időszerű lenne egy-egy új kötet: két kiadó, előbb az Osiris, majd a Helikon is maga jelentkezett a tervvel. Előtte hosszú csönd honolt, nem csupán Hajnóczyt illetően. Az ezredforduló furcsa, szakadékszerű amnéziájában jelentős alkotók tűntek el. Most csak a prózánál maradva: még köztünk járt például Gion vagy Kardos G. György, de már feledésre ítéltettek húsz-harminc évvel korábban írott remekműveik. E mellett nem tudták Péter radikális és sugárzó kísérleteit valamilyen kategóriába beszuszakolni. Egyszerűbb volt pusztán a Perzsiá…-t emlegetni, mintha egykönyves szerző lett volna, aztán napirendre térni fölötte. Azóta viszont „felnőtt” több generáció is, amelynek az olvasói, írói, elméleti emberei elődjükre és önmagukra ismertek Hajnóczyban. Úgy érzem, az ő körüket többé már nem csak alkalmilag lehet bővíteni.

 
Reményi József Tamás
 
Fotó: Csuhai István 

MN: A legutóbbi, nem túl kifinomult NAT-ba is bekerült Hajnóczy legismertebb műve, az A halál kilovagolt Perzsiából, ez mutathat egyfajta kanonizálódási folyamatot. Ugyanakkor egy tavalyi Index-cikk, amire te aztán az Élet és Irodalomban reagáltál is, meglepőnek nevezi Hajnóczy NAT-beli felbukkanását, és értetlenkedik egy sort, hogy akkor a „Péterek nemzedékéből” már miért nem inkább Esterházy vagy Nádas lett kötelező. Nem mintha valóban létezett volna egy ilyen nemzedék, ahogy erre te is rámutatsz. Akkor most mégis mit lehet kezdeni Hajnóczy kötelező-státuszával?

RJT: Isten őrizzen a „kötelező-státusz”-tól, különösen akkor, ha ideológiai, vagy ami még dermesztőbb, satnya politikai szándékoktól vezérelve egymás ellen kijátszanák a művészet szereplőit.

Hajnóczy kontra Esterházy – ilyen a legabszurdabb bírósági rémálomban sem képzelhető el.

MN: Hajnóczy esetében a személyét övező legendák, a Kádár-rendszerbeli ködlovagság, selyembivalyság (ez Petri találmánya), az életprogramszerűen működő alkoholizmus, az idegenség, a korai halál – mindez mintha olykor kissé elnyomná magát az életművet. Hol a határ élet és életmű, ember és írás között?

RJT: A kultuszteremtés folyamata a nagyközönség körében nem segítette a művek recepcióját, ellenkezőleg, sokáig elnyomta, eltorzította, félrevitte. Abban a téves tudatban például, miszerint Hajnóczy a jakobinus ős leszármazottja volna, sokan hajlamosak voltak valamiféle partizánmítoszt melengetni egy alapvetően más regiszterű írásművészet kárára. Ugyanígy működött a (segéd)munkás-író vagy az alkoholbeteg író modellje is. Pedig születtek a kultusz nyitányán olyan hívószavak is, amelyeket mélyebben át lehetett volna gondolni: Mészöly emlegette Hajnóczy temetésén a magyar művészet múlt századfordulós „ködlovagjait”, érzékletesen körülírva ezt az irodalmi analógiát; Petri pedig gyönyörű búcsúversének a kulcsszavával nem pusztán a személyiségre értette a sebezhetően finom lélek és a tonnás súlyok ötvözetét, hanem Hajnóczy irályára is.

 
Mányoki Endre, Szkárosi Endre, Petri György és Hajnóczy Péter a Mozgó Világ Aszú-díjának átadásán (1980)
 
Fotó: Helle Mária 

MN: Van egy naplóbejegyzése Hajnóczynak, amit többször is idéztél már, így hangzik: „Alkoholizmusom egyben sajátos világnézet is, politika és vallásos meggyőződés némi öngúnnyal fűszerezendő keveréke. Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, az alkoholizmust, amelyet kétségbeesett könyörgéssel Jézusnak ajánlottam fel.” Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fajta misztikusan ábrázolt és felfogott szenvedélybetegség ma ugyanúgy érthető, mint a 80-as években. Mintha a mai közízlés sokkal kevésbé lenne megértő az efféle esendőségekkel kapcsolatban. Te hogy látod, mi az, ami továbbra is működik a régi olvasatokból, és mi az, ami új elemnek tűnhet a Hajnóczy-befogadásban?

RJT: Szenvedélybetegség. Tegyünk egy lépést oldalra. Egyik kedves Hajnóczy-elbeszélésemben, A véradóban a főhőst (egy mészárost!) szeretethiányban (el)múló élete sajátos módon betegíti meg: megállíthatatlan mennyiségű vér buzogna belőle, ha a társadalom tudna vele mit kezdeni. Egy középkori képzet éled itt újra, a vérkút. Az áldozathozatal szenvedélye lesz úrrá egy olyan emberen, aki napi szexuális szükségleteit a szegénysoron elégíti ki, misztikus szerelmi vágya pedig egy plakáton látott lányhoz fűzi. Az „alul” és a „fent” tehát egyaránt a hétköznapok banalitásaiban mutatkozik, nincs más út, mint befelé: az extázis. Épp ilyen extatikus pillanat A fűtőben az, amikor a címszereplő, látva végső vereségét a gyakorlati életben, saját meztelen testével szeretné melegíteni a világot. Nos, ugyanez a groteszk elrajzolás emeli meg Hajnóczynál az alkoholizmus halálpontosan rögzített tüneteit is. Itt van az a bizonyos határ.

Ami pedig a befogadás új elemeit illeti: például mára már nyilvánvaló, hogy azok a rövidtörténetek, epika és líra átfedésében, amelyekre „kifutott” az életmű, nagy hatással voltak a magyar próza további fejleményeire. Még pontosabban: ugyanaz az irodalomszemlélet, ugyanaz a műfaj/műnem-használat szülte őket, mint amelyik a nyolcvanas–kilencvenes években indulókét.

MN: A Literának adott nagy interjúdban azt mondod, hogy megismerkedésetek után egyfajta mentora is lettél Hajnóczynak, többek között azért, mert ő „nem járt be a szerkesztőségbe. Nem mászkált a városban. Ha valamiért mégis, akkor kizárólag taxival.” Mintha belső száműzetésben lett volna, miközben a művei meg épp a kor legmélyére engedtek rálátást. Benne is volt, kívül is volt a létező szocializmus társadalmán?

RJT: A „mentor” kifejezést röstellem, azóta szerényebbre módosítottam a kéziratban, hiszen már az interjúban mindjárt hozzátettem: sokan voltunk a segítségére, sokakba kapaszkodott életének épp abban a hét utolsó esztendejében, 1975 és ’81 között, amelyben köteteivel, személyiségével jelen lehetett az irodalmi közéletben. Hajnóczy a Kádár-kor létezéstechnikáinak mély, képszerű analízisét adta, de ennek a képnek a keretéből kétféle értelemben is „kilógott”.

Őt nem a „szocializmus” kérdései izgatták, hanem az egzisztencia örök kétségei, másrészt nyilvánvaló, hogy magánemberként semmilyen társadalomban nem találhatott volna otthonra. Ma is számkivetett lenne.

MN: Ugyanebben az interjúban azt mondod, hogy az életmű centruma Az elkülönítő, illetve, hogy a Temetés az az írás, amelyik „az életmű összes erényét a legmagasabb szinten összegyűjti, és amelyet modellszerűen lehetne elemezni”. A nagyközönség előtt talán nem ezek a legismertebb Hajnóczy-szövegek, te miben látod mégis ezeket kiemelkedő műveknek?

RJT: Pontosan jellemzi Az elkülönítő helyét az életműben már az is, hogy Hajnóczy A szenvedés díszletei címen gondolkodott, mert a szentgotthárdi elmeszociális intézetben készült szociográfia (az intézmény hivatalos elnevezése önmagában kafkaian hideglelős tény) bírósági perrel megfejelt utóéletében és demonstratívan fölmutatott, visszatérő témaként is meghatározó szerepre jutott a pályán. Ami a Temetést illeti: ugyanúgy egyetlen pillanatba zárt történet, mint a Perzsia…, az emlékezés váltakozó síkjaival, de annál ökonomikusabb, fegyelmezettebb, sűrűbb írás. Egy fiatalember érkezik meg apja halálhírére, de nem jut tovább az előszobánál, ott, egymagában toporogva, emlékeit előszedegetve végzi el a saját külön szertartását. Tékozló fiúként nem volna méltó az apjához, ami meg vár rá – igazodni a gyász külsőséges, elviselhetetlen magatartásformáihoz –, az elfogadhatatlan. Ezeket a közbülső formákat félresöpörve találkoznak össze, „értik meg egymást” ők, az élő és a holt. A „lent” és a „fönt”.

 
Szkárosi Endre, Hajnóczy Péter, Czakó Gábor, Reményi József Tamás és Tárnok Zoltán a Mozgó Világ Aszú-díjának átadásán (1980) 
 
Fotó: Helle Mária

MN: A Hajnóczy-hagyaték, ha jól tudom, fizikai értelemben is nálad volt sokáig. Te Mátis Líviától kaptad, aztán továbbadtad a Cserjés Katalin vezette szegedi Hajnóczy-műhelynek. Csak azért kérdem, mert a szintén hozzád nagyon közel álló Sziveri János életműve nemrég a Kertész Imre Intézethez került, Hajnóczy kapcsán nem volt ilyen megkeresés?

RJT: Amikor az 1992–93-ban megjelent kétkötetes összkiadást gondoztuk Líviával, hozzám kerültek a dobozok, hogy az addig feldolgozatlan töredékek, variánsok, kiadatlan írások ismeretében írhassam meg az utószót. Elementáris élmény volt szembesülni ezzel az anyaggal, az életmű sok pontja merőben más megvilágításba került, nem beszélve arról, hogy még a legelemibb életrajzi adatokat is módosítani kellett. Ha akkor úgy döntök, hogy két „hősöm”, Hajnóczy és Sziveri (ő 1990-ben halt meg, még Péternél is fiatalabban) hagyatékának szentelem magam, az elkövetkező évtizedekre meg lett volna a munkám. Napi szerkesztői, kritikusi teendőimet azonban nem tudtam, nem akartam odahagyni, miközben éreztem, hogy mindkettejük utóélete sürgető feladatokkal jár. Sziveri és a tőle elválaszthatatlan Új Symposion, illetve az évenkénti Sziveri-díj egykori pályatársak körében sokáig Veszprémben talált otthonra, én személy szerint szerettem volna, ha ott is marad. Hajnóczy esetében a Cserjés Katalin vezette szegedi műhely bizonyult szerencsés választásnak, ezt publikációk, konferenciák és tanulmánykötetek sora igazolja. Mindeközben Végh Ágnessel, az író özvegyével egyetértésben még Csorba Csilla igazgatósága alatt megállapodást kötöttünk, hogy a munkálatok első nagy menete után a hagyaték majd a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerül.

MN: Bárhol is legyen a hagyaték fizikai értelemben, szerinted hol a helye a magyar irodalom története, illetve az élő, kortárs magyar irodalom felől nézve?

RJT: Tudat és cselekvés széttartásának drámáját, amelyhez a magyar irodalom Sarkadi Oszlopos Simeonja óta kereste a megfelelő nyelvet és formákat, talán Hajnóczy Péter elevenítette meg a legszuggesztívebben. Ehhez olyan erővel dúlt szét narrációt, műfajt, kulturális etikettet, hogy felszabadító mintaként lehet jelen a kortársak között. „Kék az ég és zöld a fű…” meg Kavafisz vagy Epiktetosz szövegkollázsai közös szövegtérben megelőlegezték a tömegkultúra és a „szépírás” viszonyának átértelmezését. Sőt, még tovább lépve, a „hagyományos” irodalmon túl az írás performance-jellege felé tört utat. Ha pedig az önmagára reflektáló szöveg untig ismert eljárásait emlegetjük, gondoljunk arra az ábrázolt küzdelemre, amely e széttartások ellenében Hajnóczy műveit mindvégig jellemezte.

Neked ajánljuk